Benedek Elek
Cimbora
Tündérország napszámosa (2.)
Cimborák írásai a Benedek Elek-olvasókönyvben

Mesélő, daloló tájon

Lázas izgalommal készülődtünk a balatoni nyaralásra. Már mindent
összecsomagoltunk, amikor édesanyánk felvetette, hogy rossz idő esetére
mindenképpen legyen nálunk olvasnivaló. A két kisebb testvérem Benedek
Elek egy–egy mesekönyvét szorongatta a kezében, én pedig – mivel ősztől
hatodik osztályos leszek – felkaptam az íróasztalomon sorakozó, hatodik
osztályos tankönyveim közül az irodalomkönyvet. Tudtam, hogy a
hatodikos irodalom a mondák témakörével kezdődik, így levettem a
polcról Benedek Elek Magyar mese- és mondavilág című gyűjteményének
egyik kötetét is.

Sajnos, a nyaralásunk egy hete alatt valóban volt egy-két esős,
hűvösebb nap, amit a szálláshelyünkön kellett eltöltenünk. Az
irodalomkönyvemet forgatva az egyik arcképről egy mosolygós, ősz hajú,
ősz bajuszú, idős bácsi nézett rám. Elidőztem meleg tekintetén, és
elképzeltem, hogy jó lenne elmesélni neki, mennyire szeretem a meséit,
írásait, történeteit. Aztán mégsem én szólaltam meg először. Bársonyos,
meleg hangján ő szólított meg engem:

– Kisfiam, mondd csak! Szeretnek a 21. század elején a gyerekek olvasni?

– Háááát… ez nagyon jó kérdés! – válaszoltam meglepve. – Minket a
családban az olvasás szeretetére, a könyvek tiszteletére neveltek. Már
óvodás korunk óta járunk könyvtárba is, hiszen hozzátartozik a
hétköznapjainkhoz az olvasás. Mivel én vagyok a legidősebb gyerek a
családban, néhány évig esténként én meséltem, olvastam a
kistestvéreimnek.

– Ez nagyszerű! – nézett rám bátorítóan Elek apó, majd újabb kérdéssel állt elő. – És mit olvastál a testvérkéidnek?

– Nagyon szeretik a meséket. Rengeteg állatmesét, tündérmesét, hősmesét, csalimesét mulattunk együtt végig.

– Szóval a 21. századi gyerekeket is érdeklik még a mesék. Vajon mit szeretnek a mesékben? – tudakozódott tovább Elek apó.

– Erre a kérdésre csak a magam nevében tudok válaszolni. Én azért
szeretek mesét olvasni, mert ezekben a csodás történetekben minden
megtörténhet, a kicsi, elesett, szegény, visszahúzódó főszereplő a mese
végére hőssé válik. Mindig akadnak segítőtársak, akik révén
győzedelmeskedik a megátalkodott, gonosz, rossz bajkeverők felett.

– Látom, hogy elhoztad az irodalomkönyvedet is, ezek szerint az
iskolában is tanultok a mesékről, mondákról. Meglátod, milyen
csodálatos lesz olvasni a szebbnél szebb mondákat! Képzeld, én szinte
nap mint nap megtettem azt az utat Réka királynő erdején át, ahol a
monda szerint az asszony Attilát várta haza. Tudod, Székelyföldön
szinte bárhová lép az ember, kinyílik, mesél, dalol a táj.

Ábrándozásomnak egy hatalmas mennydörgés vetett véget. Összerezzentem,
hirtelen még a könyvem is becsukódott. De jó volt beszélgetni Elek
apóval, akinek a meséin felnőttem! Örökre hálás vagyok édesanyámnak,
aki megismertetett a mesék világával!

Szalai Tibor, 6. osztály, Győr




Ajándék a magyarórán


Egy magyaróra közepén valaki az osztály ajtaján bekopogott. Mindenki
kíváncsi volt, hogy ki lehet az. Végül aztán egy idős férfi sétált be.
Nagyon ismerős volt az arca. Gyönyörű székely mintázatú bőrkabátot
viselt, fején egy báránybőrkucsma díszelgett. Beljebb jött az
osztályba, akkor ismertem rá igazán. Elmesélem, mi történt.

Ő volt a nagy meseíró, Benedek Elek. Még a magyartanárnő is megdöbbent.
Az osztály nagy örömmel fogadta, s mindenki kérdésekkel halmozta el.
Mielőtt válaszolt volna, elmesélte, hogy mi járatban van errefele. Épp
egy verset szeretett volna írni, amely egy osztályról szól, s azért
választott minket, mert hallotta, hogy milyen ügyes és szorgalmas
gyerekek vannak a mi osztályunkban. Nagyon boldogok voltunk, hogy
ekkora dicséretet kaptunk. Miután minden kérdésre válaszolt, azt
mondta, hogy mi is meséljünk neki valamit, hogy minél érdekesebb legyen
a vers, amit rólunk szeretne írni. Mielőtt még vége lett volna az
iskolai napnak, még mesélt nekünk egy nagyon érdekes történetet, ami
akkor történt, amikor ő is olyan idős lehetett, mint mi. A történet úgy
kezdődött, hogy egy nap a magyar órán azt a házi feladatot kapta, hogy
írja le, hogyan képzeli el az iskolát. Benedek Eleknek nagyon jó ötlete
támadt, el is kezdte a történetet. Úgy képzelte el az iskolát, hogy
szünetekben egy nagyon nagy űrhajóval elrepülnek különböző történelmi
helyekre, órákon pedig egy nagy fúrógépet használtak a gyerekek, s
azzal befúrták a tudományt a fejükbe. Ilyen egyszerű volt. A
nagyszünetben pedig egy óriási, könyv alakú tányérból ehették meg a
különböző finomságokat, mint például a mézespogácsa, cipó, kalács s
minden, amit csak a szemük és a szájuk megkívánhatott, aztán kaptak egy
óriási bögréből friss bodzaszörpöt vagy tejet. Így képzelte el Benedek
Elek az iskolát.

Végül pedig egy nagyon kedves ajándékot kapott minden gyerek az
osztályból, egy-egy vastag képeskönyvet, amelyben az író meséi
díszelegtek. Nagyon szomorúak voltunk, amikor már búcsúzkodni kellett.
De megígérte a tanárnő, hogy a következő évben, ha ilyen ügyesek
leszünk, személyesen is meglátogathatjuk Benedek Eleket.

Másik évben pedig természetesen jók voltunk, meglátogathattuk a mi
kedvenc meseírónkat, aki persze nagyon nagy szeretettel várta a VI. B
osztályt. Nekem nagyon tetszett az a hét, amit együtt töltöttünk.

Remélem, majd ti is találkozni fogtok Benedek Elekkel, a legcsodálatosabb meseíróval.

Dudás Szilvia, 5. osztály, Zilah




Az olvasás csodái


Csuda egy történetet mesélek el most. Ez nem úgy kezdődik, hogy
„valamikor régen”, meg „egyszer volt, hol nem volt”, nem. Valahogy így:
Egyszer vagy akár többször, valahol vagy éppen pont itt vagy ott,
velem, vagy Veled, Vele, de leginkább Bárkivel, azaz mindnyájunkkal
történhetnek csodálatos dolgok, ha sokat olvasunk.

A betűk szavakká rendeződnek, a szavakból mondatok lesznek, majd
mesévé, verssé olvadnak össze. Így olvadt össze legutóbb a sok betű
előttem egy ismeretlen hellyé. Ott álltam egy sejtelmes, idegen
vidéken, ahol mégis otthon éreztem magam. Az első látvány: kis házak,
tiszta utcácska, gyönyörű virágok. Aztán alaposabb nézelődés után
feltűnt egy gyönyörű-furcsa kapu. Ahogy közelebb mentem, látom ám, hogy
betűkből van összerakva, valahogy így: Isten hozott, Cimbora. Kilincs
nem volt rajta, magától kinyílt. Ahogy beléptem, tátva maradt a szám a
csodálkozástól. Mindenhol betűk, szavak, mesék, versek, amerre csak
néztem. Egy hatalmas fa csupa-csupa meséből, a lombjában: „Egy
fészekben öt fióka / Összebújnak édesen.”.

Sok-sok virág mind versből. Bokrok telistele gondolatokkal. A kert
közepén egy igazi „Tejkút”, mellette egy gyönyörű „Aranytulipán”, a
kert végében „Aranygyapjas kosok” és egy „Vörös tehén” legelésztek.
Tőlük messzebb egy „Pelikánmadár” figyelte mozdulataimat. Nekem pedig
egyre ismerősebb lett ez a hely. Már majdnem kitaláltam, hol vagyok,
amikor egy fehér bajuszos, szakállas öregapó jelent meg a kert
legvégéből, kezében tollal. Nem vett észre, gondoltam, elbújok, hátha
nem veszi jónéven, hogy bemerészkedtem a kertjébe. A tollal
szorgalmasan igazgatta a betűfákon, -bokrokon a szavakat, ültetett új,
csodálatos versvirágokat. Ekkor ismertem fel őt, és izgalmamban
felkiáltottam: Elek apó! Szegény ijedtében rögtön elrontotta egy h betű
szárát. Felnézett, és így szólt: Ki vagy te? „Szép Palkó”, Bolond
Jankó”, „Furulyás Palkó”, vagy „Vas Laci”? Én erre csak annyit
feleltem, hogy voltam én már mindegyik, sőt, még „Teddneki János”,
„Varjúkirály”, „Gyöngyvirág Palkó”, de még „Szárnyas királyfi” és
„Világvándora herceg” is. Elek apónak kedves mosoly ült az arcára. Jól
feleltél, legény, mondta. Gyere hát közelebb, hadd nézzelek meg
alaposabban. Ilyen vendégeknek készítettem a kertemet egész életemben.
Ezután megmutatta, min dolgozott az előző napokban. A ház
ereszcsatornáját javította. Megkoptak rajta a szavak a hosszú tél
alatt. Létrára mászott hát, és újraírta őket. Én pedig olvastam:

Fecske, fecske, Isten madárkája,

Itt a házunk, szállj le szépen rája.

Áll a ház is, a fészek rajta,

Te utánad, hej, mennyit sóhajta!

Fecske, fecske, légy a mi vendégünk,

Este, reggel csicseregj minékünk.

Csicseregd el legszebbik nótádat:

„Szeretem én az én szép hazámat.”

Fecske, fecske, ugye legjobb itthon?

A fészkedért ugye sírtál titkon?

„Sírtam, sírtam puha kis fészkemért,

De még inkább az én szép hazámért.”

Olyan csuda mesefákra mászhattam fel Elek apó kertjében amilyeneket
csak a szavak kertjében találni. Lombjukban találkoztam eddig
ismeretlen királyokkal, láttam mozsarat, ami aranyból volt, a bokrokban
megleshettem a „Béka-királykisasszonyt”, kézbe vehettem egy igazi
„Szerencsekrajcárt”, fejembe húztam a „Talléros kalapot”.

A nap végén pedig fáradtan rogytunk le falatozni „Szóló szőlőt,
mosolygó almát, csengő barackot”. Hogy bejártam-e a kertet? Ha
hiszitek, ha nem, minél többet láttam a kertből, az annál nagyobb lett.
Elek apó azt mondta, hogy a szavak kertjét bejárni egy élet is kevés.
Búcsúzóul kikísért a kapuig, amin már a következő állt: A
viszontlátásra, Levente. Megsimogatta a fejemet, átnyújtott nekem egy
tollat, majd ezt mondta:

– Legyél te is a szavak kertésze! Formáld, alakíts a betűket, a
szavakat, hadd nőjenek varázslattá! Olvassák meséidet apukák és
anyukák, gyerekek örömmel, hívd őket is a szavak kertjébe.

Ez történt hát velem legutóbb, amikor könyvet vettem a kezembe, és ezt
a csodát már az új tollammal jegyeztem le számotokra. Ha nem hiszitek
el nekem, olvassátok el Benedek Elek apó Hazug legény című meséjét, és
rájöttök, hogy az nem én vagyok.

Tóth Levente, 5. osztály, Sárkeresztes




Interjú a mesemondóval


– Elek apó! Örülök, hogy itt van.

– Bocsáss meg, hogy megvárakoztattalak, de amint te is tudod, rengeteg levélre kell válaszolnom.

– Persze, megértem , ez csak természetes. Elek apó, milyen érzés naponta 50 levélre válaszolni?

– Kissé fárasztó, de egyben nagyszerű érzés is, mivel tudom, vannak olyan emberek, akik számára ez sokat jelent.

– Értem. Milyen érzés uralkodik magán, amikor ír, honnan meríti az ihletet az írásaihoz és a meséihez?

– Hát... Úgy érzem, az én legjobb barátaim a papírlap és a toll. Velük
vagyok igazán boldog. Ihletet meg minden pillanat, minden gondolat
tartogathat, de leginkább azok, amelyek a gyerekekről, a gyerekkorról
szólnak. Ugyanis a gyerekkor az emberi élet legszebb időszaka. Talán
ezért olyan felemelő a gyerekeknek mesét írni.

– Ez azt jelenti, hogy a meséi csak a gyerekekhez szólnak?

– Természetesen nem. A meséim egyaránt szólnak felnőttekhez és a
fiatalokhoz, gyerekekhez. De talán a meséket a gyerekek értik és élik
át a legjobban.

– Ezek szerint a Cimborát a gyerekekért hozta létre?

– Igen, ez így van. A Cimbora valóban a gyerekekért jött létre. Egy
lap, melyben furfangos feladatok vannak, s benne verseket, meséket,
érdekességeket olvashatnak a gyerekek.

– Erre valóban szükségük van... De Elek apó, milyen gyönyörű ez a kert. Talán van valami különleges szerepe?

– Igen. Ez a kert nagyon sokat jelent nekem , a „Szavak Kertje”. Itt
bármikor ki tudok gondolni és ki tudok találni bármit. Ez a kert hozzám
tartozik.

– Köszönöm , hogy felelt a kérdéseimre.

– Nagyon szívesen!

– Viszlát, Elek apó, vigyázzon magára!

– Te is, gyermekem. Isten veled!

Biró Mónika, 7. osztály, Csíkszereda




A varázslatos körtefa


Meleg nyári nap volt, amikor gondtalanul sétáltam az utcán, és
be-bekukucskáltam a friss gyepes udvarokon. Hűvös kútvizet
kortyolgattam, és ellazultam. Egy alacsony fakerítésen bekukkintottam.

Az első dolog, amit megláttam, egy öregember volt egy magas,
gyümölcstől roskadozó körtefa alatt. Papírdarab volt a kezében.
Írogatott.

Igazából nagyanyóhoz indultam, de mégis az ismerősnek tűnő alakhoz húzott a szívem.

Megfogtam a kis fakilincset és lenyomtam. Beléptem a kapun, és a zsenge
füvön elindultam felé. Mikor odaértem a fa alá, megálltam. Kis idő
múlva megszólítottam:

– Jó napot kívánok!

Az öreg felpillantott, rám nézett, aztán folytatta szó nélkül az írást.
Alig láthatóan elmosolyodott. Újból felpillantott, és ezekkel a
szavakkal szólt hozzám:

– Ki vagy, kicsi idegen?

Úgy megilletődtem, hogy szó nélkül bejöttem más udvarára, hogy egy hang
sem jött elő a torkomon. Felállt, és odajött hozzám. Megfogta a
kezemet, és azt kérdezte:

– Szerinted én ki vagyok?

Én gondoltam valakire, de aztán elment a kedvem. Hiszen már úgyis
meghalt, nem lehetséges – győzködtem folyton tippelő agyacskámat.

– Én, én. – Az öreg elmosolyodott, és így szólt:

– Hamarosan megtudod úgyis!

Még mindig fogta a kezemet, és odavitt a körtefához. Nemsokára megszólalt:

– Csukd be a szemed!

Nem sokat tétováztam, becsuktam arra gondolva, hogy valami különleges
dolgot pillanthatok meg. De nagyot csalódtam, semmi nem volt
különlegesebb a szokásosnál. Hamarosan hozzám szólt:

– Most már kinyithatod.

Amikor kinyitottam a szememet, egy ajtót láttam a körtefa aljában.
Kézen fogva bevezetett, és ahogy átléptük az ajtót, zuhanni kezdtünk.
Nagyon megijedtem, de az idegen arcán nem látszott félelem.

Egy házat láttam a levegőben, melynek oldalára egy női nevet róttak.
Aztán egy dolgozószoba, melyben szerteszét gyönyörű műveket lepett a
por, és egy hófehér lúdtoll volt tintába mártva. Később a női név
hordozója is megjelent, és mosolyogva puszilta meg az arcomat, aztán
köddé vált. Integető családtagok és egy barátságos falu bontakozott ki
a semmiből s tűnt el újra. Aztán nagy feketeség.

A körtefa ajtaja most kifelé vezetett. Visszapillantottam, és Benedek
Elek állt előttem. Egy könyvet nyújtott felém. A könyv mesékkel és
szebbnél szebb idézetekkel volt tele. Amint kiléptünk, eltűnt az ajtó.

– Ez az én ajándékom neked. Őrizd meg, mert én mindig ott leszek az engem tisztelők szívében.

Azzal köddé vált. Helyében nagyanyó kötögetett a hintaszékben és mosolygott.

– Hogy vagy, kicsi unokám? – kérdezte.

– Nagyon jól, nagymama.

Pont úgy folytatódott az élet, mint eddig.

Ez egy jó emlék, és örökkön-örökké a szívemben őrzöm.

Balog Ágnes, 5. osztály, Csíkszereda




Jó és rossz között


Szép nyári nap volt, és fütyörésző madarak hangját lehetett hallani.

Sétáltam az utcákon, és megpillantottam egy gyönyörűszép falevelet.
Ahogy odanyúltam, tovább sodorta a szél. Futottam a falevél után, és
amikor már a kezem között volt, megláttam Elek apó csendes kis házát.
Lassan odalépkedtem a házhoz, és láttam, hogy Elek apó a tornácon
üldögél és olvasgat.

Észrevett és odahívott.

– Gyere ide, mondok neked valamit. Szereted a kalandokat?

– Igen.

– Ha igen, akkor megküzdenél-e a rosszal és kezet fognál-e a jóval?

– Persze, ha találkoznék velük.

– Nézd, ott van az én kertecském, ott található rossz is és jó is. Hadd lám, tényleg olyan bátor vagy-e.

Elindultam a kert felé, és egyszerre elfogott a félelem.

– De megküzdök a rosszal és kezet fogok a jóval – mondtam magamban.

Betértem a kertbe és megtorpantam.

– Mi lesz, ha a rossz győz le? – kérdeztem kíváncsian.

– Akkor nem kapod meg a jutalmat, amit a jó ad – válaszolt Elek apó.

Nagyot sóhajtottam, és nekiindultam a nagy útnak. Találkoztam egy
madárral, amelynek az volt a neve, hogy Petrezselyem. Megláttam egy kis
házat, amelyben egy medve élt, aki megkínált süteménnyel. Nagyon sok
érdekes dolgot láttam. Elértem a rossz kastélyához. Gondolkodtam, hogy
hogyan lehetne legyőzni a rosszat. Visszaemlékeztem az erdőben élő
bácsira. Ő azt mondta:

– Mindig a jó úton járj! – mondtam én is hangosan magamnak.

Erre a rossz elkiáltotta magát.

– Mit mondtál?

– Jóóóó! – válaszoltam.

Ez a szó elhangzott többször is, és erre a rossz eltűnt, mintha
elnyelte volna a föld. Fényességet láttam a kapuban. Gyorsan
odaszaladtam. Egy mókus jött elém.

– Én vagyok a jó mókus.

Idenyújtott nekem egy mogyorót, és azt mondta.

– Ez a tudás mogyorója, a tiéd, mert legyőzted a rosszat, és megérdemled a jutalmat.

– Köszönöm!

És gyorsan szaladtam Elek apóhoz. Megdicsért és csodálkozott, hogy végig tudtam menni a próbán.

Balló Stefánia, 5. osztály, Csíkszereda




Táskámban betűgyümölcsök


Gyönyörű nyári délután volt, amikor elindultam sétálni. Róttam az
utcákat, és nagyon megszomjaztam. Egy kert kerítésén bekukucskálva
megpillantottam egy kutat. Bementem a kapun. Gyönyörű virágok
sorakoztak egymás mellett, pompázatos színekben. A virágokról a házra
tévedt a tekintetem. Elámultam. Az gyönyörűen fehér volt. Csillogott a
nap fényében, el is feledkeztem arról, milyen szomjas is vagyok. Mire
észbe kaptam, már kínzott a szomjúság. Odamentem hát a kúthoz.

Mikor a vödörhöz nyúltam, nagyon furcsa dolog történt. A vödör
elhúzódott. Másodszorra és harmadszorra is visszahúzódott. Már-már
kezdtem feladni, mikor a kútból kiugrott egy béka. Azt mondta:

– Kell költened egy kétsoros versikét, hogy ihass!

Azzal vissza is ugrott. Nagy ámulatomban majdnem hanyatt estem. Mikor
magamhoz tértem, azon kezdtem morfondírozni, hogy megfogadjam-e a béka
tanácsát. Végül úgy döntöttem, hogy megpróbálom, hisz nincs
vesztenivalóm.

– Adsz-e vizet, kutacska,

Gyönyörű háznak lakója?

Erre el is indult a vödör lefele. Nemsokára friss vízzel tele
emelkedett fel. Már csak a pohár hiányzott. Mintha a vödör olvasott
volna a gondolataimban, a kút szélén termett két pohár. Gondolkoztam,
vajon mire való a második pohár, de kérdésemre jött is a válasz. Egy
apó baktatott felém ősz szakállával és kedves mosollyal.

– Üdvözöllek Kisbaconban!

– De, de…– csak ennyit tudtam mondani, – én Szeredában lakom, sétálni indultam, mikor megszomjaztam, és … – elakadt a szavam.

Az apó arcára tévedt a tekintetem. Ő mosolygott. Ekkor ismertem rá.

– Elek apó!– kiáltottam, és mindenről elfeledkezve szaladtam oda hozzá, és megöleltem.

– Hogy van? Milyen itt? Ismer engem? Hogy kerül ide? Hol a felesége? A gyerekei, az unokái tudják?

– Hohó! Egyszerre csak egyet! De először oltsuk szomjunkat! Végül is ezért jöttél, nem?

– Én közben teljesen megfeledkeztem erről. Miközben ittam, valami
furcsa dolog öntötte el az egész testemet. Rájöttem, mi az. A boldogság.

Ekkor Elek apó azt mondta:

– Gyere, sétáljunk egyet!

Elindultunk. Most vettem csak észre, milyen hatalmas a kert. Sok fa
állt a kertben. Ám a fákon nem gyümölcsök voltak, hanem betűk.

– Ez a szavak kertje. Nyugodtan vehetsz bármelyikről!

Azzal levett egy A betűt, és beleharapott. Én is leszakítottam egyet,
de még mielőtt beleharaptam volna, észrevettem, hogy mosolyog.
Felnéztem a fára. A többi nem mosolygott.

– Mikor leveszed a tenyeredbe, csak akkor mosolyognak – szólt Elek apó.

Így nyugodtan beleharaptam. Ínycsiklandozó íze volt. Majszolgatás
közben tovább barangoltunk. Mindenféle színű, ízű betűk lógtak a fákon:
narancssárga B – barack, sárga C – citrom, piros E – eper. Zöld D betűk
hevertek a földön – dinnyék. Két Sz betű kapaszkodott egy karón: kék Sz
és zöld Sz – szőlők.

Innen is, onnan is falatoztam. Majd egy nagy tölgyfa alá értünk. Letelepedtünk az árnyékba, és Elek apó mesélni kezdett.

„Egyszer volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, az Óperenciás-
tengeren is túl, de még az üveghegyeken is egy sánta arasszal, volt
egyszer egy király, s annak két fia.”

Mesélt Elek apó, és lassan kibontakozott előttem Világszép Nádszál kisasszony története.

A mese végén én kezdtem el beszélni erről az új világról. Töviről
hegyire elmeséltem, amit tudtam, tapasztaltam. Majd megkértem, hogy
ismét ő meséljen a régi világról.

– Tudod, akkoriban… – és mesélt furcsábbnál furcsább történeteket.

Már kezdett szürkülődni, így lassan csomagolnom kellett.

Elindultam ízletes betűkkel megrakott táskámmal. Kiléptem a kapun. Búcsút intettem Elek apónak.

Azóta a táskámból sosem fogy ki a betűgyümölcs. Benyúlok, és mindig
kihúzok egy-egy betűt, amiből aztán szó, vers, mese szövődik.

Ez a történet is innen kerekedett ki.

Hegedűs Ágnes, 5. osztály, Csíkszereda




Mesék a karosszékből


Végre eljött a várva-várt nap, vagyis péntek, amikor elutaztunk
Kisbaconba, a nagyszüleimhez. Nagymamámat, aki egy jóságos öregasszony,
Máriának hívják, nagytatámat pedig Elek apónak szólítják. Mindenki
szereti őt a faluban, mert mindig segítőkész a falu aprajával és
nagyjával, nagyon kedves, és minden adódó alkalommal mesél a
gyerekeknek.

Na meg a mondásairól is híres: akármivel kapcsolatosan kérünk tőle segítséget, mindig bölcs tanácsokkal lát el minket.

Ahogy beléptem a kapun, mamám tárt karokkal fogadott.

– Szervusz, Dóra! Milyen rég nem láttalak!

– Szia, mama! Elek apó hol van?

– Most gyújt be a kemencébe, hogy estére legyen jó meleg a házban.

Édesanyáék nem is időztek sokat, mert egy óra múlva már indultak tovább.

Mamám átvette a csomagjaimat és bevitte a házba. Én gyorsan otthagytam szüleimet, és rohantam nagytatámhoz.

– Szervusz, tata!

– Ó, Dóra, már meg is érkeztél? Mi azt hittük, hogy csak este jössz. Így több időt tölthetünk együtt.

– Elek apó, este, ugye, mesélsz nekem!?

– Hát, ha nagyon szeretnéd! De addig még sok időnk van! Segítenél nekem almát szedni? Mamád almás tésztát süt estére.

– Persze, szívesen!

Hamar eltelt az idő az almaszedéssel. Amire végeztünk, már este volt.
Bementünk a konyhába, és már elő volt készítve az asztal a vacsorához.
Miután befejeztük az evést, átöltöztem pizsamába, leültem a meleg
kemence elé, és nézegettem a nagyszüleim régi fényképeit. Nemsokára
tata is megérkezett és leült a kényelmes karosszékébe. Mama tálcán
hozott három bögre meleg teát és egy tál süteményt. Nagytata kinyitotta
a vaskos könyvét.

– Dóra, melyik mesét olvassam? Talán a Világszép Nádszál kisasszonyt? Vagy esetleg az Arany mesekönyvből egy másikat?

– Nekem mindegy, hogy melyik mesét olvasod, mert mindegyiket szeretem, és imádom hallgatni a meséidet.

Felültetett az ölébe, és elkezdte mesélni a szebbnél szebb meséit.
Mesélt a királylányokról, királyfikról, szegény emberekről, hősökről,
állatokról, manókról, tündérekről és még sok más mesebeli lényről.

Mintha gyorsabban tekerték volna az idő kerekét, úgy teltek az órák,
mint a percek. Főleg akkor, amikor a kedvenc mesémet, A parázs címűt
kezdte olvasni. A fejemet a vállára hajtottam, és behunyt szemmel
elképzeltem magam előtt a foltos nadrágos szegény embert, a feleségét,
a fehér, hosszú szakállú öregembert és a kapzsi bírót is.

A varázslatos mesék közül A nap fája tetszett a legjobban, amelyikben a
félszemű fogyatékos legény megszerzi a Nap ágát, és ezzel együtt
elnyeri a királylány kezét is, valamint a királynőt, a csodatévő ággal
megérintve, halhatatlanná teszi.

Gáll Anna, 5. osztály, Csíkszereda




Gyümölcsök és történetek


2009. június 20-án nagyon meleg volt. Igen megszomjaztam. De mivel a
falun kívül voltam, virágot gyűjteni a présgyűjteményembe, nem volt
sehol egy olyan hely, ahol egy korty vizet kapjak. Ezért elindultam,
hátha találok az erdő szélén erdei málnát.

Ahogy beljebb mentem, láttam, hogy valami villog a szemem előtt. Nem
tudtam elképzelni, hogy vajon a szomjúságtól villog-e a szemem. De
végül úgy döntöttem, hogy megnézem, mi van ott. Amikor odaértem, alig
hittem a szememnek. Egy gyönyörű kertbe értem, ahol minden tele volt
finomabbnál finomabb gyümölccsel. Volt ott alma, málna, egres, szeder.
Gondoltam, leszakítok egyet, bárkié is lehet, biztos nem bánja. Leültem
egy fa alá a hűvösbe, és jóízűen megettem.

Amikor indulni készültem, láttam, hogy az egyik fa alatt mozog valaki.
Gondoltam, elég illetlenség úgy elmenni, hogy ne köszönjem meg az
almát. Amikor szembenézett, láttam, hogy egy ősz öregember van ott. Hát
így szóltam:

– Elnézést, uram, hogy megzavarom, de nagyon szomjas voltam, így hát elvettem egy almát.

Amikor szembenézett, láttam, hogy Elek apó az, és így szólt:

– Jól tetted, gyermekem, ez az én kertem. Itt ahány gyümölcs van, mind
a szavak ihlették. Ahány harapást tettél azon az almán, annyi szóval
bővül a szókincsed.

Nagyon örültem, és mondtam neki, hogy nagyon szeretek fogalmazást írni.
Erre Elek apó megörült, hogy nem mindenki olvassa csupán a horoszkópot,
amiben nincs egy szemernyi igazság sem, mégis bedőlnek neki az emberek,
de még maradt néhány olyan ember, aki veszi a fáradtságot, és megír
egy-két történetet.

– Oh, igaz is, már milyen régóta beszélgetünk, és még mindig nem mondtad meg a neved!

– Blanka vagyok.

– Nagyon örülök. És mesélj csak, milyen az új világ.

Én elmeséltem neki, hogy ahelyett, hogy az ember autóval jár, jobb
lenne, ha lovagolna. Mennyivel szebb, és a levegőt sem szennyezi. És
ahelyett, hogy népdalt énekelnének, hip-hop zenére táncolnak és csicsás
holmikban járnak.

Ezen nagyon elcsodálkozott Elek apó, de hogy jobb kedvre derüljünk,
elmesélte nekem a Szóló szőlő, mosolygó alma, csengő barack-ot, a
kedvenc mesémet. és a végén azt mondta, hogy ezt a történetet úgy
képzeljem el, hogy most én ott vagyok abban a csodakertben, de nem
malaccal találkozom, aki majd herceggé válik, hanem a megevett almám
segít abban, hogy egy csodálatos történetet írjak, amikor hazamegyek.

Ezzel elbúcsúztam Elek apótól, és mivel megígértem, megírtam ezt a történetet.

Balogh Blanka, 6. osztály, Gyegyócsomafalva




Séta a mesevilágban


Egyszer, réges-régen, szüleimmel elmentünk sétálni a mesevilágba. Sokat
mentünk, bizony. Át a Tulipánországon, Szivárványországon és Törpék
országán. Addig, amíg megérkeztünk egy csodálatos helyre, Kisbaconba,
Benedek Elekhez.

Ahogy közeledtünk, megjelent egy törpe. A törpe feltett nekünk egy találós kérdést. Ez így szólt:

Nagy a teste,

Nagy a szeme,

Zöld a ruhája,

Az emberek a vacsorája.

Mi az?

Ezt kérdezte tőlünk: Három esélyünk volt arra, hogy kitaláljuk. Mind a
három esélyt felhasználtuk, de kitaláltuk. Egy sárkány. Ezért
továbbmentünk. Már azt gondoltuk, hogy bejutunk, de jött a második
akadály, megjelent egy tündér. A tündérnek szüksége volt a segítségre,
mert az egyik szárnya erősen vizes lett, és minél hamarabb meg kellett
szárítani, mert egy repülőversenyen vesz részt. Hamar édesapám szépen,
gyengéden megfújta, és helyrejött. Megköszönte nagyon szépen, folytatta
útját, és mi is. Az utolsó akadályunk egy óriási griffmadár volt, amely
feltett kérdésként egy Sudoku-példát. Elég könnyű volt.



2    4    3    6    7    9

1    9    6    5    3    8

8    5    7    1    4    2

7    1    2    3    6    5

9    6    5    8    1    4

4    3    8    9    2    7



Meg is oldottuk. Ezzel bejutottunk mi is.

Először kopogtattunk, hát Elek apó nyitotta ki az ajtót. Bementünk.
Elek apó nyomban leültetett, és kirakott elénk egy tál süteményt.
Elkezdett mesélni. Sokat mesélt nekünk. A mesélés után bemutatta
Cimbora kutyáját. A Cimbora nevezetű kutyus egy kis, intelligens, szép,
játékos kutya. Sokat játszottunk vele is. Találkoztunk tündérekkel,
törpékkel, griffmadarakkal és mindenféle állattal. Bemutatta a házát,
van egy csomó szekrénye polccal, több, mint kétszáz könyve. Van egy pár
szobája és jó rokonai. Minden nap megír egy csomó verset és mesét a
gyerekeknek.

Nagyon jól telt ez a nap Benedek Elekkel, és mindenesetre kedves a
háza, a barátai és A meséi. Remélem, minél több évig fennmaradnak
versei és meséi.

Balló-Szabó Andrea, 6. osztály, Brassó


 

Támogasson
adója 2%-val


Benedek Elek
Benedek Elek emlékév

Content on this page requires a newer version of Adobe Flash Player.

Get Adobe Flash player

Impresszum
Copyright ©2010 Cimbora.net
Fejlesztés: ConstantinStudio