Fenegyerekek között

A gyerekek teletöltöttek homokkal egy hosszúra nyújtható, selymes fényű női harisnyát, szorosan be­kötötték a száját, és hozzáerősítettek egy vékony mű­anyag szálat. Alkonyaikor gondosan elrejtették a ha­risnyát a járda mögött húzódó rózsaágyásban, és vár­ták, hogy leszálljon az éj. A harisnya mindig ugyan­oda került éjjelente, egy hatalmas gesztenyefa lombkoronájának rejtekében meghúzódó ház elé, amely­ben az utca két fenegyereke lakott. Testvérek voltak, a szüleik pedig csak egy kicsivel idősebbek, mint ők. Az apjuk gyakran segített nekünk, hogy minél jobban el­helyezhessük a harisnyát. A folyton rúzsos szájú any­juk, fején óriási haj csavarokkal, már rég megfeledke­zett arról, hogy két gyereknek kell gondját viselnie. Úgyhogy a kölykök annyit maradhattak kint játszani, amennyi éppen jólesett a lelkecskéjüknek; akár reggelig is, ha kedvük támadt. Senki nem ordibált rájuk emiatt, és nem kötelezte őket, hogy aludni menjenek. Nyaranta, szünidőben, nekünk, a többieknek is megengedték, hogy később bújjunk ágyba. Sötétedés után következhetett hát a harisnyázás, aminél nem is volt nagyobb szóra­kozás. Elrejtetted a bokrok kiálló ágai közé, és amikor valaki arra járt, óvatosan meghúztad a műanyag szálat, hogy könnyedén siklani kezdjen a harisnya, mint egy tekergőző kígyó. A járókelők üvöltöztek, jókora bak­ugrásokat produkáltak, lepottyantak a biciklijük­ről. Időnként tönkrezúzták a harisnyánkat, két lábbal taposták, szétszórták belőle a homokot, utánunk iramodtak, válogatott szitkokkal borítva el bennünket, ahogy épp a felindultságuk diktálta. Idővel aztán rá­jöttek, hogy jobb, ha nagy ívben elkerülik azt a helyet. Merthogy az ominózus történés csak ott eshetett meg – a gyerekek síri csendben csupán a két testvér udva­rában lapulhattak, onnan huzigálhatták, a kert lécei között, el s vissza a járdán a töltött harisnyát. A többi szülő egyike sem egyezett volna bele ilyesmibe. Azt hiszem, annak a két fiúnak az anyja és az apja éjsza­kánként felköltözött a Holdra.

Annyit vihoghattunk és hancúrozhattunk az udvarukban, amennyit akar­tunk, még csak a fejüket sem dugták ki az ablakon emiatt – azok, akik pórul jártak a játszadozásunk mi­att, és majdnem mindenki, akinek arra vitt az útja, megjárta, nem is egyszer, feltehetőleg megértették, hogy nincs miért bajlódjanak velünk, ezért odaérve átvágtak inkább a szemközti járdára. Mi pedig, a kert rejtekében, szinte tajtékzottunk a dühtől ilyenkor. Azt hittük, csupán a véletlen műve, hogy arra térülnek, elkerülve így a csapdánkat. Egyedül a Peti-Kóla Márikája mászkált arra minden éjjel három-négyszer, mi megmozgattuk a harisnyát, ő sikoltott, felbukott, reszketve, mint a kocsonya ... mi pedig pusztultunk bele a röhögésbe. Peti-Kóla Márikája vén volt, mint az országút, folyton ráncolta a homlokát és erősen töp­rengett valamin, egymagában lakott egy lerobbant házban, a mi utcánktól nem messze; anyu azt mondta róla, hogy nincs senkije, és hogy rettenetesen egyedül van.

Az emberek azon gondolkodtak, vajon ki temeti el majd, hiszen semmi jövedelme, gyakorlatilag az éh­halál küszöbén tengődik. Cipelte elzártságának és gondjainak terhét, szinte senki sem látta még moso­lyogni. A gyerekek nem fogták fel, miközben remekül szórakoztak ezen, miképpen lehet annyira ostoba a Peti-Kóla Márikája, hogy rendszeresen arra jön, nem is egyszer, hanem három-négy alkalommal éjszakán­ként, és hogy képes oly nagyon megrémülni, „kígyó, kígyó”, ordítja, aztán elvágódik. Pontosan neki, akin oly régóta kifogtunk ezzel, lett volna a leginkább joga arra, hogy kikerüljön bennünket a másik járdán. És a másik dolog, amire kíváncsiak voltunk: vajon hová mehet éjjelente Márika? Hiszen napközben is alig dugta ki az orrát a házból, ritkán lehetett látni őt a kapuban ácsorogni vagy az utcán menegetni, s azt is tudtuk, nincsenek rokonai, úgyhogy ténylég nem fogtuk fel, hová mehet éjszakánként. Idővel aztán a gyerekek ráuntak arra, hogy ugyanúgy törje­nek borsot a Márika orra alá, pedig ő mindahányszor elégedettséggel töltötte el szívünket, amint sikoltozva felbukott. Találtak valami mást ehelyett. Szereztek egy nagy bádogdobozt, olyant, amilyenben a borsókonzervet árulták a boltban akkoriban, megtöltötték víz­zel, zsineget erősítettek rá, és fellógatták a gesztenyefa egyik ágára, eléggé magasra. Márika lassan közeledett, óvatosan nézett a lába elé, ahol fel kellett volna buk­kannia a kígyónak, a gyerekek pedig a kellő pillanat­ban megrándították a zsineget, és az egész víz Márika nyakába zúdult. Amikor először tör­tént meg ez vele, nem tudta, mire vélje, csak állt ott, felemelt karral, arcán lassan csörgött a víz. Azon az estén még csak egyszer jött arra. Bizonytalankodva lépkedett, néhányszor meg is állt, mielőtt odaért a fa mellé, aztán ott láthatóan meg­emberelte magát, és tett még egy lépést. A dobozból a víz ismét ráömlött. Erősen összeszorította a szemhé­ját, kezét a szívére téve, s miközben a víz a fejkendőjé­ről a ruhájára csordogált, meg se moccant onnan, mi, persze, pusztultunk el, úgy röhögtünk, mígnem egy­szer csak felharsant az üvöltése, élesebben és elgyötör­tebben, mint máskor: „Jóemberek, folyik a víz az ég­ből!! Valamit csináltam ennek a gesztenyének... Vizet locsol a fejemre...”

Mi ekkor már fetrengtünk a hahotázástól, öt utcával távolabb is biztosan hallották, Márika viszont nem, mert a gesztenyefával vesződött. A következő éjszakától kezdve ismét háromszor- négyszer haladt el ott. Elérkezett a következő utcasa­rokig, és rögtön vissza is fordult. Alig maradt időnk újratölteni és helyére tenni a dobozt. Ügy telt el a nyár, hogy végig Péti-Kóla Márikája mulattatott bennünket. Alig vártuk, hogy éjszaka legyen! Igaz, szüleink időközben értesültek a harisnyás csínyünkről valame­lyik szomszédtól, aki pedig csupán egyszer esett bele a kelepcénkbe. Mindenesetre nagy cirkuszt csapott az utca közepén, aztán eljött hozzánk és beárult bennün­ket. Márika minden éjjel megjárta, mégsem köpött be soha. Egész nyáron át agyonszórakoztuk magunkat azzal, hogy vizet öntöttünk a Peti-Kóla Márikájának fejére. Végleg sutba vetettük a harisnyás menetet, sok­kal látványosabb volt a vízeséssé változó doboz. Rá­adásul egyféle fájdalomgrimaszt véltünk felfedezni olyankor a Márika arcán. De azért ment, ahová mennie kellett, és mindig, újból, visszatért. Idővel nem kevesen akadtak köztünk, akik elkezdtük sajnálni őt. Eltakartuk kezünkkel a sze­münket, amikor Márika egy lépésre volt attól, hogy megbotoljon a kifeszített, vékony műanyag zsinegben, és ő maga zúdítsa fejére a doboz tartalmát. Egyre töb­ben voltunk, akik legszívesebben kiléptünk volna a rejtekünkből, hogy magunkhoz öleljük őt, és letöröl­jük róla a vizet. Nyilván, soha nem tettük meg ezt! Emlékszem, esténként, amikor a gyerekek hozzáláttak az előkészületekhez, gyakran tört rám valamiféle roszszullét. Biztos vagyok benne, hogy szinte mindegyi­künk így érezte magát, leszámítva a két testvért. Fe­szülten arra vártunk, jöjjön arra másvalaki, végül az­tán már görcsösen imádkoztunk azért, hogy ne Márika érkezzen – mégis ő jött.

Egyetlen alkalommal haladt el ott helyette az egyik szomszéd, a postás, s miután a fejébe esett a vízzel telt doboz, káromkodva szitkozódott, nekifeszült vállával a kapunak is, miköz­ben azt üvöltözte, hogy agyoncsap bennünket, sze­rencsére a kapu nagy volt és erősen állt sarkaiban, a házigazdák pedig a Holdon, de a dühöngő szomszéd így is összeszaggatott min­den zsineget, ami a kezébe került, és letörte a geszte­nyefa minden olyan ágát, amelyet felért. Vártunk egy darabig, aztán, mivel helyre kellett állítanunk a csapdát, óvatosan előbúj­tunk rejtekünkből, fi­gyelmesen kémlelve a környéket. Kővé mered­tünk, amikor észrevettük az utcasarkon a Peti-Kóla Márikáját, amint szelíden álldogál a lámpaoszlopnak dőlve. Az egyik testvér így szólt:

– Gyertek gyorsan vissza, ni, jön a Peti-Kóla Márikája!

Fogalmam sincs, mi­ért folytattuk ezt, már egyáltalán nem volt vicces...

Mégis tovább csináltuk! Újra és újra! Az egyik éjsza­kán, mielőtt a fá­hoz közeledett vol­na a Peti-Kóla Márikája, hallottuk, ahogyan fenn­hangon beszél egy­magában:

– Istenem, csak az a kígyó ne kerüljön elém! Tudod, hogy erősen félek tőle!

Egyikünknek sem volt mersze javasolni a harisnyás csíny újbóli bevetését. Nem tudom, miért. Talán, mert jobban tartottunk a saját gyarlósá­gainktól, mint a szüléinktől. Eluralkodott rajtunk az apátia, reszkettünk már at­tól is, ha megrezzentette a lombokat egy-egy kósza szellő; csak a két testvér volt még valamennyire elevenebb közülünk. Tulajdonképpen már csak ők foglalatoskodtak a csapda újbóli elhelyezésével is. Sze­münkre is vetették ezt. Azt mondták, rájuk szakadt az egész munka, gyávának és lustának neveztek bennün­ket. Ha lett volna elég merszem, s ha nem féltem volna a sötét éjszakától, elmentem volna a Márika házához, hogy bedrótozzam a kapuját. Nem tudom, mi járha­tott a fejében, hogy folyton eljött oda, és ilyen istente­lenül kínzott bennünket... Óramű-pontossággal érke­zett, pontosan azelőtt, hogy álomra hajtottuk volna a fejünket, és ismét landolt a fején a víz a dobozból.

Szívszaggató volt számunkra a fáradozása, hogy mulattasson bennünket. Tíz nappal az iskolakezdés előtt aztán megbetegedtem. Rendesen elkapott vala­mi. Egyfolytában hánytam, lázam volt, vergődtem ál­momban. Más gyerekek is megbetegedtek. A szüléink bevittek a kórházba, ott azonban kiderült, jók a vizs­gálati eredményeink; mindenki azt hajtogatta, bizto­san van valami kórokozó a testvérek udvarában. Ese­tünkben a betegség még inkább bedurvult, és ez iga­zolta a gyanakvásukat. Annyira egyébként, hogy nap­közben is elég volt elhaladnom az illető ház mellett, és már rosszul voltam. Vége lett közben a szünidőnek, elkezdődött a tanítás. Már múlófélben volt az ősz, amikor meghalt a Peti-Kóla Márikája. Magányosan, éjszaka. Ez alkalommal megtudtuk azt is, hogy Márikának nincs gyermeke. Egy lökött szomszéd arra biztatott, álljunk a koporsó mögé, ha egyáltalán akad, aki eltemesse. Nem temették, a krematóriumba ke­rült. Nem akadt, aki eltemesse, aki elsirassa. A szom­szédok azt beszélték, hogy agyhártyagyulladás vitte el. Éjszakákon át zokogtam a paplan alatt. Most is azt hiszem, mi öltük meg a Peti-Kóla Márikáját!

Szonda Szabolcs fordítása

Megjelent a Cimbora 2008/8-as számában