Az éjnek rémjáró szaka főcímmel, Tizenöt dal alcímmel jelent meg a Holmi folyóiratban rögtön az ezredforduló hajnalán, 2002 májusában Orbán Ottó versciklusa, az utóbbi évek-évtizedek legdöbbenetesebb, leghidegrázósabb búcsúzása.

 2018. november 16-án Marosvásárhelyen hallottam először „hangosan” ezt a verset, Meszesi Oszkár színművész felolvasásában. Fontos-e „hangosan” hallani ezt a verset? 

2019 nyarán versszemináriumot vezettem Magyarországon, a Fiatal Írók Szövetsége királyréti táborában. Bemutatkozásként-ráhangolódásként Tompa László A sötétben jár az óra című, „megbolondított” versét vittem magammal itthonról, ami azt jelenti, hogy öles betűkkel minden versszakot külön papírlapra nyomtattam, majd alaposan összekevertem a lapokat. 

„Miért nem írnak manapság a költők klasszikus tájleíró költeményeket?” – kérdezte egy alkalommal, valamikor a 2000-es évek elején Molnár Vilmos kollégám.

Abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy szinte elemezni sem kell a verset, bőven elég az is, ha belekapaszkodunk a szerzői utasításba, hogy tudniillik egy „film” forgatókönyvét olvastuk.

Sorozatunk első részében Kemény István Leglassúbb Tevéje segített kimozdulni a napi rutinból, Karinthy Frigyes versében meg azt olvashatjuk, hogyan szólal meg a Lélek hangja, hogy könyörgés, ima, vers legyen belőle.

Néha egyetlen vers is elég – mihez is? A megtorpanáshoz? A meghökkenéshez? A magunkra eszméléshez? A megrendüléshez? Vagy – ne féljünk a nagy szavaktól – a tovább éléshez? Milliószor leírták már, de érdemes leírni millióegyedszer is: szépség nélkül is lehet élni, csak minek. Mit ér az élet, ha csak a munkás hétköznapok vannak: tanulás, különórák, szerelmek, napi 2–3 óra Instagram stb.