A cigányok meséikben gyakran megjelenik az önmagukról (életmódjukról, szokásaikról, hagyományaikról) alkotott képe, leginkább felemelkedési vágyuk a peremlétből, a szegénységből, mesei csodatételek segítségével.

Az állatvőlegényről (néha állatmenyasszonyról) szóló mesék igen elterjedt típust képviselnek a világ népeinek folklórjában, jelenlétük nem meglepő tehát a cigány mesekincsben sem.

A cigányok eredetmondái, hasonlóan más népekéhez, a műfaj általános jellemzői mellett sajátos motívumokat is tartalmaznak.

Az égig érő fa az egyik legismertebb mesemotívumunk, elterjedtsége annak tudható be, hogy sok változatban fordul elő, különböző kultúrákban és mesemondóknál. A mesekutatók is azt vallják, hogy a meséket a változatok éltetik, teszik eleven műfajjá.

A cigány népmese első mondatával az emberiség ősmítoszait idézi: „Sok ezer évvel ezelőtt volt olyan idő, amikor a fák is tudtak járni.” Nem szokatlan eljárásuk ez a cigány mesemondóknak, hasonlót tapasztalhattunk Boros Olga hiripi mesemondó Fejetlen emberek című meséjében. Az elfeledett mítoszok a népmesékben élnek tovább, a mesei fantasztikumot gazdagítva.

Az anyákról jobbára pozitív képet találunk a cigány népmesékben, amelyekben leginkább a családról gondoskodó anya alakjával találkozhatunk: ha meghal, azért kell új feleséget venni a házhoz, hogy legyen, aki főzzön, mosson, takarítson. Az anyai szeretet a gyermekről való gondoskodásban mutatkozik meg.

Archaikus felfogásban a világ háromosztatú: az ember élettere a középső szint, míg a túlvilág helyszínei elképzelt térben vannak, az alsó és a felső szinten. A hiripi mesemondó, Boros Olga meséiben is a felső világ a mitikus állatok, a sárkányok birodalma, az alsó pedig a halottaké és a démonoké.