Kard, kalapács, kalamáris
Számunkra annak érzékletesen ijesztő elképzelése is elég, hogy párezer évig semmilyen más évszak nem volt, csak tél; a néhol párszáz méter vastag jégtakaró lassan a Földközi tengerig elborította például Európát, s még vastag állatbőrökbe burkolózva is dideregtek a már többszázezer éve ismert tűz körül is az ősemberek. Sőt, ki is haltak. Annyira kihalt ebben a jéggel borított világban minden élet, hogy csak az egyre délebbre, az Egyenlítőhöz közelebb húzódó növények, állatok, emberek élték túl (nyilván a déli féltekén is arányosan ugyanígy húzódott, tovább és tovább a jég), s bármilyen furcsának – paradoxálisnak tűnik: a jégkorszak utáni, embertől üres Európába aztán Afrikából jött, települt át az új ősember-utánpótlás. Mint egy kifagyott kert újraültetésekor. Afrikából – de nem sötétbőrűek, hanem éppen a fehérember ősei. Ez az emberfajta az, akit a tudományban használt latin kifejezéssel Homo sapiensnek: „bölcs embernek" titulálnak. „Bölcsessége" persze a fejlődés adott alapján, de a haladás mindig mindent átalakító, továbbjavító körülményei között értelmezendő. Ebben a tekintetben még ma is itt tartunk.
Vegyünk elő még egy fogalmat segítségül: az időrend (idegen szóval kronológia) fontos annak megértésében, hogy mikor ki is áll az élen?
Amikor az éghajlati körülmények nagyjából a maihoz hasonlóvá csillapultak, akkor az emberiség nekilátott, a természettel folytatott további küzdelem mellett, egymással, önmaga térben máshol élő részeivel is megismerkedni, megbirkózni. Kezdettől fogva azoknak a társadalmaknak volt nagyobb esélyük, amelyek a már megtanult munka, termelőtevékenység mellé megtanulták a fegyelmet is.
Szinte meseszerű, mivel csak a logika meg sok-sok feltételezés áll rendelkezésre a részleteket illetően annak a kiderítésére, nyomonkövetésére: hogyan szelídítették meg a házi („hivatalosabb" kifejezéssel:) a haszonállatokat, és hogy egyszercsak valaki elkezdte feltúrni a talajt s nem a véletlenre bízta, hogy milyen mag kerül a barázdába s mit terem neki. Kezdetét vette a földművelés. Így aztán „alig" kellett párezer újabb esztendőcske, és máris elnevezhetjük (ez nem tréfa, csupa tudomány) hagymaevőknek azt az első történelmi népfajt, aki először jeleskedett ebben, valahol Mezopotámiában... Hihetetlen bakugrásnak tűnik, de a vége a nagyvárosok kialakulása lesz, valamint az, hogy mint legyek a mézre – oda, ahol menni kezdett a dolog, a készre rögtön és mindig hatalmas tömegben érkeztek új és új embercsoportok, egész „emberiségek". Szinte szabályává válik ez az emberi mozgásoknak. A helybeliek pedig vagy igen vagy nem, többnyire nem bírtak szembeszállni a jövevényekkel. Hosszútávon soha sehol. Innen a sok Trója meg Egervár ostroma, tragédiája, végig a történelmen. Sokszor pusztultak el már látszólag „kész", nagy, csodálatraméltó civilizációk.
Ez szinte alaptanulsága a „kifejlődött" „bölcs ember" „haladásának". Azzal együtt, hogy mindig mindenütt a régi romokon új birodalom és civilizáció állt talpra. Addig is...
Egy fáraósírban hat emberi ábrázolatot találtak: azt a hat népfajt örökítik meg, melyet egy kezdeti világ emberisége ismert. Az első „gazdag, fejlett", maga az egyiptomi; második fekete, izmos szerecsen, a szomszéd és vetélytárs; harmadik és negyedik a kényes, kifinomult indus és perzsa; ötödik a még féligmeddig barbár görög; a hatodiknak fehér a bőre, selymes a haja, de durva bunda fedi arányos alakját, igazi vadember, a leendő Nyugat embere...
Megjelent a Cimbora 1997/3-as számában
Kő kövön megmarad
Kard, kalapács, kalamáris
A jelenkori emberiség két legbűvösebb igéje, melyek hatalmas, vissza és előre ható távlatokat fejeznek ki: a fejlődés és a haladás. Egyik is, másik is összefüggésben áll egy ősrégi kérdéssel, melyet százötven éven belül tisztázott a tudomány.