Ám hogyha beleszámítjuk, hogy az a bizonyos „idő” port, homokot, szemetet, földet halmoz minden köré, ami útjába (no meg az időnél sokkal konkrétabb szelek, esők, áradások útjába) áll, akkor lehet, hogy Jerikó ősmaradványai egykori torony vagy bástya körül terülnek el.
Manapság ezeket a kiásott és szakszerűen megtisztított falmaradványokat a régészek úgy olvassák, mint a betűsorokat vagy mint a kottát. A hasonlóság annak jegyében is kézenfekvő, mert az egymásra épülő, elpusz­tuló, majd újra meg újrakezdett fázisok mint sorok rétegződtek. Jerikó régisége, akár tornya, akár kútja ő az időnek, számunkra azért is beszédes, mert vagy nyolc-tízezer évvel a mi korunk előtt mint város tűnik fel az idő láthatárán. Az is világos számunkra, hogy miért egyből egy „város” maradványá­val találkozunk. A korábbi korok emberi települései mind-mind legfennebb falvak lehettek, vagyis ágakból, esetleg gerendák­ ból összeeszkábált kunyhósorok, csoportok.
A világ minden táján, ahogy a domborzat és az éghajlat engedte, először barlangokban húzódott meg az ember, majd saját kezdetleges lehetőségei és képességei kínálták fel a legfennebb agyaggal, sárral tapasztott falú újabb otthont. Csakhogy ezek­ből, érthetően, por és hamu maradt, aszerint, hogy tüzek vagy vizek pusztították el őket. A régészek nagyon értékelik a maguk olvas­mányai közt a por és hamu vagy iszapréteg üzeneteit, azokban is megmaradtak a tartósabb anyagból készült kőpengék, rézbalták, kagylóból fűzött ékszerek. Ám a város megje­lenése az, ahonnan az emberi felemelkedés igazi nagy korszakait időrendbe állítva, vissza tudunk képzeletben (és tudásban) kérezkedni a mérhetetlen idők mélyeibe. A világon ehhez a most mintául kiemelt, beszédes, adatgazdag Jerikóhoz hasonló, sok marad többé-kevésbé ép és értelmezhető Jerikó romkertje mutatja, hogyha nem is ugyanabban az időpontban, de ezen a stádiumon, fázison, fejlettségi állapoton máshol is, szinte mindenhol átkelt történelmi fejlődésének útján az emberi lény. Távolkelettől Dél- Amerikáig az idők kútjai vagy bástyái mutatják, úgy-ahogy homokba, iszapmaradékba ágyazva, csomagolva, az üzenetet, hogy „itt jártunk!” A közismert szólásmondás azzal fejezi ki a teljes pusz­tulást, hogy ott aztán kő kövön nem marad.
Ezek az első Jerikók bizonyítják, hogy kő, cserép, égetett vagy kiégetetlen, de célirányosan megformált téglák, alkal­matosán, még a korong feltalálása előtt összeügyeskedett edények a „kő kövön bizony itt maradt” társasjátékát, bújócskáját játszották a pusztulással. És ha eljutott üzenetük hozzánk, íme nyertek. A város az jelképesen és valóságosan is – az emelet. A magasabb építmény, templom, lakóház, rak­tár, síremlék, melynek létrehozására már a kezével egyenlő értékkel a fejét használta az ember. Erre egy olyan szervezettségű tár­sadalom volt képes, ahol nemcsak mereget­ték az összegyűjtött bogyót s a holnapi nap­tól rettegtek, de valamely olyan ismeretkész­letükre támaszkodhatott a képzelőerejük és kivitelezőképességük, ami ott, akkor a „tudományt” képviselte. A két lábra emelkedés (más jelkép szerint a fáról való leszállás) nagy, ismeretlen időkbe vesző mozdu­latának jelképértékéhez ez a második: a város megjelenése mérhető csupán.

Megjelent a Cimbora 1998/6-os számában