Lászlóffy Aladár

Nem valószínű, hiszen, mikor fáraók voltak, még nem voltak parókiák! Ám nem ez az egyetlen oka annak, hogy nem lehetséges és mégis lehetséges valamely kapcsolat köztük.

Az ember, anélkül, hogy tudatában lett volna annak, hogy valaha valaki majd versbeszedi a dol­got a kisiskolások számára, – amikor először kiállt a napra, a barlangja elé, a kunyhója udvarába – va­lami olyasmit mormogott maga elé, hogy „előttem van észak, hátam mögött dél, balra a nap nyugszik, jobbra pedig kél...”

Egy Pozsonyban élő magyar költő, Tőzsér Árpád fogalmazta meg szellemesen és szemléletesen azt a képet, melyben megfogható, hogy közmegegyezés szerint van egy időszámításunk előtti sáv s egy az­ óta tartó a történelmi idő kezelésében. Az előbbit „Krisztus előtt”-nek, az utóbbit „Krisztus utánnak” mondjuk.

Minden másnál korábbi lelete a régészetnek (idegen szóval: archeológia), az eleddig feltárt emberi településmaradványok közül az első Jerikó. Ennek a város­nak a maradványai, szinte jelképesen, egy kútszerű, kerek idomú építmény köré cso­portosulnak: íme „az idők kútja”!

Az ókori világ „hét csodájának” tartott dolgok listája érdekes módon csakis építmé­nyekre terjed ki. Pedig ennek a világnak még­ annyi csodája lehetett már a művészetek egyéb ágazataiban: az irodalomnak még „le sem írt” fázisaiból szövegek, a barlanglakó ősembernek pedig falfestményei maradtak fenn.

Az ember társas lény. Társas lété­nek megannyi hasonlósága, analógiá­ja ott van a természet, az állatvilág ke­vésbé fejlett lényeinek szerveződésé­ben is, a méhkastól a hangyabolyig.

Azt mondják, minden valahol ott kezdődött, amikor a tapasztalat rávezette az emberi lényt, hogy nem elég amit a természettől ügyessége, kitartása révén megszerzett, összegyűjtött, elragadott, de sajnos fel is élte egyik napról a másikra, egyik évről a másikra.

Vannak örökölt, tehát öröknek, meg­oldhatatlannak látszó problémák a könyvek sorsa, az olvasás körül. Közel kétezer éve fogalmazta „elmés mon­dássá” Plinius, miszerint nincs olyannyira rossz könyv, hogy valami haszna mégis ne lenne; aztán pár könyves szempontból is viharos, üdvös és le­hangoló évszázad után, úgy nézett ki a dolog hogy: „Hajdan a könyvek ritka volta ártott a tudományok haladásá­ nak, ma túlságos tömegük az, mely megzavar és megakadályozza az önálló gondolkodást.” (Weber)

A felnőttek legyintenek: hogyha bekapcsolja az ember a tévét, csupa erőszak, rablás, vere­kedés, gyilkosság. Majdnem minden krimi – egy nagy detektívregény a világ folyása, hogyha a mai filmek „képeskönyve” után indul az ember.

Bár a könyv könnyen pusztuló holmi volt kezdettől fogva, tűz és víz egyaránt ártott neki, egészen korán rákerült az értékelt hadizsákmányok listájára is. Már a történelem mezopotámiai hajnalán akadtak olyan hadjáratok, mikor buzgón összekeresték az elfoglalt városokban fellelhető írásos emlékeket.

Egészen mást értettek még az ókorban a „könyv” fogalmán. A legkülönbözőbb anyagokból ugyan, de tekercsbe felgöngyölített formában álltak a könyvek akkoriban, míg a mai értelemben könyv alakú, kódex­-forma tárolást, „kiadást” jóval később ismerte meg a kultúra. Ez a forma, célszerű és könnyen kezelhető alakzat végleges diadalra a könyvnyomtatás feltalálásával jutott aztán. Miközben nyomtatva avagy kézzel lekapirgálva, majdnem olyan számban pusztultak és születtek a könyvek, mint az emberek.

Az idők ködébe vész annak a bölcsességnek az első felismerése, melyet számunkra a latin formája közvetített, őrzött meg: ama híres verba volant... vagyis a szó elröpül, az írás megmarad.

Eleve tudni kell, hogy az előzőkben említett történelmi korküszöböt megelőzően ért véget egyike a Földgolyó éghajlatát és felszínét is meglehetősen megváltoztató eseményeknek. Ezt a (mindeddig legutóbbi, csak remélhetőleg legutolsó) jégkorszakot a tudomány, mely mindig közelebb hajol a megismerendő tárgyhoz, mint az általános műveltség, a köztudat, – legalább hét emeletre osztja.

A jelenkori emberiség két legbűvösebb igéje, melyek hatalmas, vissza és előre ható távlato­kat fejeznek ki: a fejlődés és a haladás. Egyik is, másik is összefüggésben áll egy ősrégi kér­déssel, melyet százötven éven belül tisztázott a tudomány.