Lászlóffy Aladár
(Torda, 1937–2009) Kossuth-díjas költő, író, műfordító, szerkesztő, a Digitális Irodalmi Akadémia alapító tagja.
A kolozsvári volt református kollégiumban érettségizett (1954), a Bolyai Tudományegyetemen magyar irodalom szakot végzett (1959), de csak 1971-ben államvizsgázhatott. Az Állami Irodalmi és Művészeti Kiadó kolozsvári fiókszerkesztőségében (1961), a Napsugárnál (1962–69) dolgozott, rövid ideig a Dacia Könyvkiadó főszerkesztője (1970), az Előre, majd az Utunk kolozsvári munkatársa.
Az 1989 után a Helikon és a Korunk munkatársaként dolgozott. 1994-től meghívott előadóként a kolozsvári egyetemen kultúrtörténetet adott elő. Hosszas betegség után Budapesten érte a halál. (forrás: Wikipédia)
A Cimborában 1991 óta közölt verseket, 1996 és 1998 között kultúrtörténeti érdekességekről szóló rovatot vezetett Kard, kalapács, kalamáris címmel.
A győzelmes írás
Kard, kalapács, kalamáris
Anélkül, hogy ezen el szoktunk volna gondolkodni, annyira természetesnek, magától értetődőnek vesszük: anyanyelvűnk révén máris egy kultúrkör részesei vagyunk. „Még nyílnak a völgyben a kerti virágok"... vagy „Hős vértől pirosult gyásztér sóhajtva köszöntlek"; hogyha nem emelkedett tartalmú példákat keresünk, akkor „Megy a juhász a szamáron" vagy „Ég a nap melegtől a kopár szik sarja"... Avagy bérmelyik népdal kezdő sora. Persze ebbe a kultúrkörbe az ilyen emlékezetben megtartott, mindenkitől ismert „belépők" vagy „jelszavak" révén bárki beléphet, aki érti nyelvünket, ahogy mi is részesei lehetünk más kultúrák mennyországának, ha felismerjük, hogy a „To be or not be" – vagy fordításban: „Lenni vagy nem lenni", ez Hamlet monológjának eleje és „Allons enfants de la patrie" az a Marseillaise kezdősora.
Mi a műveltség?
Kard, kalapács, kalamáris
Vannak az emberiség múltjában olyan dolgok, melyekről nem esik szó a szorosan vett történelemórákon, nem tartoznak a nyelvtan vagy más tantárgy neve alá begyűjtött kisebb-nagyobb tudásadaghoz. Persze attól függ, hogy mennyire vagyunk kíváncsiak valamire.