Szokássá vált március 8-án virággal köszönteni a lányokat, asszonyokat (anyákat, feleségeket, pedagógusokat, kolléganőket). Lassan feledésbe merül azonban, mit is ünnepelünk, mióta és miért éppen ezen a napon, és elhalványul azoknak az asszonyoknak az emléke is, akik elsőként cselekedtek azért, hogy a nők „asszonyi állatból” egyenlő társsá válhassanak.

A ragyogó színekben pompázó természet, az égbolt kékje, a fű zöldje, a beporzó rovarokat magukhoz csábító virágok vagy az őszi lombok színei a legrégibb időktől elbűvölhették őseinket.

A tűzhányók megmagyarázhatatlan, pusztító kitörései – az izzó lávafolyamok, a fortyogó lávatavak, a kő- és hamueső, a mélyből feltörő, fojtó gázok – félelemmel töltötték el őseinket. Legendák sora született vulkánok alatt élő istenekről és mitológiai szörnyekről, krátereiket az elkárhozott lelkek lakhelyének, az alvilág bejáratainak hitték.

Hagyjátok az én híres ravaszságomat. Torkig vagyok vele. (Kosztolányi Dezső)

Az idő mérése évezredek óta csillagászati eseményekhez kapcsolódik: az év a Föld Nap körüli keringéséhez, a hónap a Hold mozgásához, a nap a Föld tengelyforgásához és a csillagok állásának megfigyeléséhez. Az egyetlen önkényesen választott időtartam a hét, amely a szabályos időközökben tartott ókori vásároknak köszönhette születését.

Őseink barlangok falaira festve, karcolva örökítették meg az évezredekkel ezelőtt élt, nem egy esetben mára kihalt állatok – mamutok, őstulkok, kardfogú tigrisek stb. – képeit.

Évezredekkel ezelőtt legendák születtek az ókor isteneinek fáiról, lombkoronáikban lakó istenségekről, szellemekről. Őseink a szent fák alatt tanácskoztak, törvénykeztek, ott választottak sírhelyet vezetőiknek. A viharokkal dacoló fák – talán mert életük hasonlít az emberekéhez: egyenesen állnak, éveken át növekednek, termést hoznak, megöregednek, végül meghalnak – az idők során jelképekké váltak.

Gyermekkorunk sokszor olvasott meséinek, rémtörténeteinek (Jancsi és Juliska, A békakirályfi stb.) gyakori szereplője a gonosz boszorkány, a vén szipirtyó, a vasorrú bába, aki a mesék végén természetesen mindig pórul jár.

A történelmi Magyarország templomaiban több kazettás mennyezet maradt meg, mint földrészünk többi részén összesen. Készítőik festőasztalos mesterek voltak, akiknek neve – néhány kivétellel – ismeretlen. Emléküket gyönyörű alkotásaik őrzik, Erdélyben elsősorban Székelyföldön, Mezőségen, Szilágyságban és Kalotaszegen.

Az istenek küldötteiként a Földre látogató természetfeletti lények alakja már a keresztény vallás megszületése előtt feltűnt az ókori európai és ázsiai kultúrák mítoszaiban, legendáiban. 

A genetikusok elsősorban az öröklődéssel magyarázzák, hogy gyakran születik egy-egy családban több kitűnő zenész, festő, irodalmár vagy tudós. A tehetség kibontakozásában természetesen mindig fontos szerepe volt a nevelésnek, az akaraterőnek, a kitartásnak is.

A 16–17. században megengedetté vált a boncolás, és lehetőség nyílt az emberi test felépítésének, működésének megismerésére. Az őskori mágiából az ókor és a középkor gyógyítóinak útkeresése után – az újkor hírneves orvosainak köszönhetően – igazi orvostudomány lett.

A könyvtárak története közel 5000 éves múltra tekint vissza, bár a legelsőkben még nem könyveket, hanem ékírásos agyagtáblákat, kőtáblákat őriztek. A legrégebbit a könyvtárak bölcsőjének tekintett Mezopotámia területén, Szíriában tárták fel az ókori Ebla romvárosban.

A mennyiségekkel kapcsolatos emlékeink korát több tízezer évre becsülik. Feltételezhetően – valamikor az őskorban – először az egy, a kettő, illetve a sok fogalma jelenhetett meg, és az ősember a tíz ujján számlálta meg állatait, elkészített eszközeit stb.

Megázunk-e a kiránduláson? Szükségünk lesz-e esernyőre, esőkabátra? Verőfényes napra ébredünk vagy sötétbe borul reggelre az ég? Az égbolton gyülekező és évszakonként változó képet mutató felhőkkel ismerkedve, a kérdésekre (részben) válaszolni tudunk – vagy legalábbis megtudjuk a fellegek nevét, amelyekből nyakunkba zúdul a zápor.