– Az alvó városról akarok beszélni és Ti­murról, a kirgiz pionírról, aki két társával, Tamarával és Vologyával fél nyolckor érke­zik meg a nagyváros repülőterére. Ked­vesen fogadják őket, virággal, üdítővel. 1992-t írunk, Kirgizia már elvált Szovjetu­niótól – Bogdán László folytatásos meseregényének negyedik része. 

Aki azt hinné, hogy kis barátaink csupán este, a félsötét hálóban mesélnek egymás­nak borzongató történeteket, miután a szol­gálatos tanárnő léptei elhalkulnak a folyosón, téved. Mesélnek ők nappal is, mesélnek bárhol, ahol alkalmuk van rá, és a táborozás erre számtalan alkalmat kínál.

Fél tíz van. A kinti ostorlámpa fénye be­szűrődik a függönyök résein, különös fi­gurákat formáz. Pisti szerint viaskodó sár­kányokra hasonlítanak, Miklós szerint ölelkező dinoszauruszokra, Lacika szerint egymással játszadozó komondorokra, Pé­ter szerint lövöldöző tankokra  – Bogdán László folytatásos meseregényének második része.

A vendéglős némi elemózsiát és két palack bort is csomagolt az útra, s kifejezte abbéli őszinte meggyőződését is, hogy bizonyára Münchhausen bárót, az ismert kalandort, mesehőst és utazót, a mesék koronázatlan európai királyát, igenis megejtette szerencsétlen sorsú városuk varázsa és bizonyára élete során még alkalmat kerít arra, hogy visszatérjen a mélabús tornyok közé.

És elkeseredett hősünk ismételten magára maradt szívét falánk vérebek módjára mardosó kételyeivel a nagy, sárgás fényben úszó terem közepén, és hiába toporzékolt, hiába hívta kiáltva a szellemet, a nyugati ablak zöld ura egyetlen alakban sem jelentkezett többé, csak néha úsztak el sajgó szeme előtt az üvegfalon túl, a kert különös fái között kerengő nagy, fekete madarak baljós árnyai.

Münchhausen ott ült a hatalmas terem közepén, egy széken, a melegen sugárzó sárgás fényben, nem tudta mennyi idő telt el, mindenesetre a kuvik is elhallgatott, a baglyok is, bár időnként az üvegfalon túlról, a suttogó fák közül hatalmas madarak árnyékai vetődtek rá. Nem félt. Túlságosan sok minden történt már vele hosszú életében, csak azt bánta, hogy nincs nála a pipája, menekülései, vándorlásai során veszíthette el valahol a sötét folyosókon és katakombákban.

Sötét volt. Fenyegető, komor, babonákból szökő sötét. Valahol nem messze kuvik huhogott, félálmában is jól hallotta, s összerezzent. Fogalma sem volt hol van, képtelenségnek tűnt előtte az egész helyzet, egyszer amikor újra olyan zaj hallszott, mintha valahol a szomszéd helyiségben húztak volna le egy illemhelyen vizet, megrezzent, felült, szétnézett. Mellette feküdt valaki a földön, s ahogy fölemelkedett, hogy megnézze ki az, szemébe tűnt saját sápadt arca a tükörből. 

Ott ültek a földön, a titokzatos földalatti tükörteremben. Münchhausen különös alakú lámpájának fénye megsokszorozódott a tükörben és a fiatalságára és szerelmére emlékező Bumfordi Benjámin, a mélabús tornyok városának volt ősz szakálla tovább mesélt, mintha megfogadta volna, hogy ezúttal sem engedi szóhoz jutni Münchhausent világvárosok és a világirodalom koronázatlan mesekirályát...

Perceket vagy órákat ült tenyerébe temetett arccal a mélabús tornyok városának volt ősz szakálla, maga sem tudta. Hol olyan melegje volt, hogy azt hitte megfullad, mint egy szárazra vetett hal vagy szétpattan a feje, mint egy érett dió, hol vacogott, kirázta a hideg, mintha hiányos öltözékben sétált volna jéghegyek között.

Harminc-harmincöt percet töltött lánya és Münchhausen társaságában a mélabús tornyok városának jeles ősz szakálla. Megegyeztek, menekülni kell, de abban is, hogy most, amikor poroszlók hada özönöl az utcákon és keresi őket, veszélyes lenne kimerészkedni a házból.

Hagyjuk megejtő hősünket, Münchhausen bárót egy darabig, a boldogság amúgy is viszonylag rövid állapot, és nézzük meg inkább, mi van a mélabús tornyok városának volt diktátorával, akire több bűne mellett még egy gyilkosságot is rá akarnak sózni a bárgyú poroszlók s nagy ellenfele, a trónbitorló Kikerics Manó arra készül, hogy végleg leszámoljon vele.

És a holdfény sütötte szobában árnyak cikáztak, de a szép látogató már nem törődött velük, szorosan Münchhausenhez simulva mesélte élettörténetét.

Nem értette, hova tűnhetett vajon Bumfordi Benjámin, a bukott diktátor, a tanács volt ősz szakálla, akit – ismerte be a szíve mélyén – egyre jobban kezdett megkedvelni. Az ágy alatt nem volt, a nagy faliszekrényben sem – itt csak a báró köpönyege árválkodott. Az ablakhoz lépve kinézett az utcára...

A szobában rend volt, kellemes rózsaillat terjengett s a báró jólesősen fedezte fel a vázákban illatozó rózsákat. A kandalló mellé húzta a faragott karosszéket, bizonyára valamelyik keleti király lakosztályát díszíthette fiatal korában és elgondolkodva tömte meg pipáját.

Ott hagytuk el hőseinket, hogy épp párbajoztak, ebéd előtt, a Hat ökör nevezetű vendégfogadóban.

Alighogy befejezte az evést, visszatért a kövér vendéglős s dühtől kivörösödve vette el a nagy szárnyas kulcsot az asztalról. Az ajtóban ott állott a félénk – vízilószemű öreg, a legmagasabb torony önkéntes őre.

Hol volt, hol nem volt, de inkább igen, mint nem, arrafelé, ahol elkopik a bolhák patkója és szakít az üdv a hűtlen rivalgással, de még valamivel ezen is túl, volt egy város, ahol most vagyunk, és ahol, nagy jó uram, halálbüntetés terhe alatt tilos a dohányzás, mert most éppen a város történelmében először, az Antinikotinista párt van hatalmon.

Az alábbi történet 1896 márciusában történt. A fiatal költő megbízást kapott lapjától, hogy írna néhány szívet melengető portrét a veterán honvédekről. Gondolta, elmegy a menhelyre, hátha talál még néhány olyan veteránt, aki emlékszik a negyvennyolc-negyvenkilences csatákra

– OTT ÁLLNAK A KÉPZELET TÁVOLI PÓDIUMÁN? NÉMA VIGYÁZZBAN, négyen lehetnek? öten? megcsillannak a rézfúvók, a trombitákon megtörik a csalóka fény, az öreg dobos inas pulykáéhoz hasonlító nyakában meg-megrezzen a vén dob, feszes hasa mindent átható, kemény és erős hangokról álmodik, még abból az átkos múltból, amikor kezelője akkor még érces hangon tette közhírré napról-napra a fensőbbség utasításait, és meg-megremeg, mint ugrás előtt a leopárd nyakán a bőr, mint alája írni vonakodó, makacs kulákok szeme az elhúzódó vallatások során...

Gyermekkoromban, az ötvenes években errefelé még alig jártak autók. Egy piros autóbuszra emlékszem. Futunk utána a fölvert porban. Legelöl Feri, a város bolondja, aki valamikor tengerész volt, de azután reménytelenül beletörődve sorsába, megkeseredve emigrált a szárazföldre.