Nagy titokzatosan elővett a zsebéből néhány kis fém lapocskát, amelyek leginkább pénzérmékre, az akkori tizenöt banisokra emlékeztettek, de mégis különböztek azoktól. Nem voltak korong alakúak, ahogy tisztességes aprópénztől elvárná az ember, hanem furcsán megnyúltak, mint Salvador Dali képén a nyúlósan fityegő, képlékenynek tűnő óralapok.

A három kicsi indián leült a tábortűz mellé, s három nap, három éjszaka mesélték a velük megesetteket. Az egyik elkezdte, a másik folytatta, a harmadik pedig befejezte. Így született a bevezetés, tárgyalás és befejezés – Molnár Vilmos meséje.

Jó király lett belőle, nem sok vizet zavart. Adót sem emelt, háborút sem indított. A nép erősen szerette, sok szépet álmodtak róla. Változás csak annyi történt, hogy a királyi címerpajzson az addigi liliomok helyére cecelegyeket pingáltak. Ami – tekintve hogy a cecelegyek a fauna, a liliomok pedig a flóra részei – mindenképpen előrelépés – Molnár Vilmos meséje.

A Pál utcai fiúk minden bizonnyal azért is annyira népszerű, mert a kalandos játékok helyszínéül szolgáló grund és az azt birtokba vevő gyermekbandák világát festi meg eleven színekkel. A Cimbora szerzői, mai magyar írók körében érdeklődtünk: hogyan emlékeznek gyermekkoruk grundélményére. Íme, az erre vonatkozó emlékek közé tett időutazás eredményei.

A gondolatolvasó koalamackó sehogyan sem tar­tozott senkihez. Nem erről a vidékről származott. Nem is ismerte senki. Nem is illett ide. Nem passzolt a tájhoz. De itt volt – Molnár Vilmos meséje.

Fene tudja, hogy van ezekkel a lüdérckékkel, sehogy sem lehet kiigazodni rajtuk. A tegnap is mi történt? Fel akarok menni a legjobb barátomhoz, amilyen barom ő is, pont a tizediken lakik, hát mondok: hadd megyek a lifttel. Le is hívom hamarjában, be is szállok ügyesen, s már éppen akarnám nyomni a gombot, amikor nyílik a liftajtó, s hát egy lüdércke áll előttem, hogy hát ő is lifttel szeretne jönni, s legyek szíves, engedjem be – Molnár Vilmos meséi