A vendéglős némi elemózsiát és két palack bort is csomagolt az útra, s kifejezte abbéli őszinte meggyőződését is, hogy bizonyára Münchhausen bárót, az ismert kalandort, mesehőst és utazót, a mesék koronázatlan európai királyát, igenis megejtette szerencsétlen sorsú városuk varázsa és bizonyára élete során még alkalmat kerít arra, hogy visszatérjen a mélabús tornyok közé.

És elkeseredett hősünk ismételten magára maradt szívét falánk vérebek módjára mardosó kételyeivel a nagy, sárgás fényben úszó terem közepén, és hiába toporzékolt, hiába hívta kiáltva a szellemet, a nyugati ablak zöld ura egyetlen alakban sem jelentkezett többé, csak néha úsztak el sajgó szeme előtt az üvegfalon túl, a kert különös fái között kerengő nagy, fekete madarak baljós árnyai.

Münchhausen ott ült a hatalmas terem közepén, egy széken, a melegen sugárzó sárgás fényben, nem tudta mennyi idő telt el, mindenesetre a kuvik is elhallgatott, a baglyok is, bár időnként az üvegfalon túlról, a suttogó fák közül hatalmas madarak árnyékai vetődtek rá. Nem félt. Túlságosan sok minden történt már vele hosszú életében, csak azt bánta, hogy nincs nála a pipája, menekülései, vándorlásai során veszíthette el valahol a sötét folyosókon és katakombákban.

Sötét volt. Fenyegető, komor, babonákból szökő sötét. Valahol nem messze kuvik huhogott, félálmában is jól hallotta, s összerezzent. Fogalma sem volt hol van, képtelenségnek tűnt előtte az egész helyzet, egyszer amikor újra olyan zaj hallszott, mintha valahol a szomszéd helyiségben húztak volna le egy illemhelyen vizet, megrezzent, felült, szétnézett. Mellette feküdt valaki a földön, s ahogy fölemelkedett, hogy megnézze ki az, szemébe tűnt saját sápadt arca a tükörből. 

Ott ültek a földön, a titokzatos földalatti tükörteremben. Münchhausen különös alakú lámpájának fénye megsokszorozódott a tükörben és a fiatalságára és szerelmére emlékező Bumfordi Benjámin, a mélabús tornyok városának volt ősz szakálla tovább mesélt, mintha megfogadta volna, hogy ezúttal sem engedi szóhoz jutni Münchhausent világvárosok és a világirodalom koronázatlan mesekirályát...

Perceket vagy órákat ült tenyerébe temetett arccal a mélabús tornyok városának volt ősz szakálla, maga sem tudta. Hol olyan melegje volt, hogy azt hitte megfullad, mint egy szárazra vetett hal vagy szétpattan a feje, mint egy érett dió, hol vacogott, kirázta a hideg, mintha hiányos öltözékben sétált volna jéghegyek között.

Harminc-harmincöt percet töltött lánya és Münchhausen társaságában a mélabús tornyok városának jeles ősz szakálla. Megegyeztek, menekülni kell, de abban is, hogy most, amikor poroszlók hada özönöl az utcákon és keresi őket, veszélyes lenne kimerészkedni a házból.

Hagyjuk megejtő hősünket, Münchhausen bárót egy darabig, a boldogság amúgy is viszonylag rövid állapot, és nézzük meg inkább, mi van a mélabús tornyok városának volt diktátorával, akire több bűne mellett még egy gyilkosságot is rá akarnak sózni a bárgyú poroszlók s nagy ellenfele, a trónbitorló Kikerics Manó arra készül, hogy végleg leszámoljon vele.

És a holdfény sütötte szobában árnyak cikáztak, de a szép látogató már nem törődött velük, szorosan Münchhausenhez simulva mesélte élettörténetét.

Nem értette, hova tűnhetett vajon Bumfordi Benjámin, a bukott diktátor, a tanács volt ősz szakálla, akit – ismerte be a szíve mélyén – egyre jobban kezdett megkedvelni. Az ágy alatt nem volt, a nagy faliszekrényben sem – itt csak a báró köpönyege árválkodott. Az ablakhoz lépve kinézett az utcára...

A szobában rend volt, kellemes rózsaillat terjengett s a báró jólesősen fedezte fel a vázákban illatozó rózsákat. A kandalló mellé húzta a faragott karosszéket, bizonyára valamelyik keleti király lakosztályát díszíthette fiatal korában és elgondolkodva tömte meg pipáját.

Ott hagytuk el hőseinket, hogy épp párbajoztak, ebéd előtt, a Hat ökör nevezetű vendégfogadóban.

Ott mentek az utcán a mézszínű napsütésben, elől az uziját lóbáló, de időközben lám jobb útra tért üldöző a még egyelőre megbilincselt Szilárd Izidorral, mögöttük Münchhausen báró a minduntalan belecsimpaszkodó és idegesen magyarázó Rehovác nevű mesterdetektívvel az oldalán

Münchhausen kortyolt a negyvenes évjáratú somlói furmintból.

Münchhausen, a rettenhetetlen báró, aki már annyit látott és tapasztalt, hogy könyvtárakat lehetne megtölteni élményeivel, és még bőven maradna kései korok tudós kutatóinak is, pipáját szortyogtatva sokáig bolyongott a hajnali utcákon.

Alighogy befejezte az evést, visszatért a kövér vendéglős s dühtől kivörösödve vette el a nagy szárnyas kulcsot az asztalról. Az ajtóban ott állott a félénk – vízilószemű öreg, a legmagasabb torony önkéntes őre.

Hol volt, hol nem volt, de inkább igen, mint nem, arrafelé, ahol elkopik a bolhák patkója és szakít az üdv a hűtlen rivalgással, de még valamivel ezen is túl, volt egy város, ahol most vagyunk, és ahol, nagy jó uram, halálbüntetés terhe alatt tilos a dohányzás, mert most éppen a város történelmében először, az Antinikotinista párt van hatalmon.

A vendéglős – kopasz, disznószemű, közel másfél mázsás úriember – hajlongva a fogadó ajtajában várta hősünket s úgy dörzsölte a kezét mint egy kupec a különösen sikerült üzletek után.

Münchhausen a mesehősök monacói konferenciája után határozta el, hogy kész, vége, megunta az egészet és ismét útnak indul.

Hajnalra, amikor néhány életfogytiglani pillanatra csend borul a városokra, mély, üres, borzongató csönd, hogy aztán harsányan kezdődjön meg az új, győzedelmes nap; hajnalra, amikor a legkitartóbb kártyások is befejezik a játszmát s a sűrű dohányfüstben elveszetten bámulnak maguk elé; hajnalra, amikor a legszenvedélyesebb szeretők elfáradva, békésen nyúlnak el egymás mellett a gyűrött lepedőn, s a külvárosok szegényei szemüket dörzsölve álmosan indulnak a kiserdőbe fát lopni, Münchhausent is elnyomta az álom...

Miután megunta az ég felé makacsul ágaskodó mélabús tornyok látványát hősünk, Münchhausen báró, a nagy kalandor, aki úgy érezte. akárcsak a nagyvilágban, ebben a városban is hiába keresi a romantikát, csalódottan ásított és visszasétált a Hat Ökör nevű vendégfogadóba.

Amikor Münchhausen báró annyira megöregedett, hogy már saját történeteitől is undorodott, és szélsodorta falevélként bolyongott fogadótól fogadóig a nagyvilág beláthatatlan országútjain, egy őszi napon, amikor úgy sütött a nap, mintha kárpótolni akarna valamiért (talán az elkövetkezőkért), elvetődött az Ódonságok városába.