Megkerülhetetlen név számomra, egyféle örök szerelem. Gyermekkoromban mutatta a szobrait apám, aki szintén szobrász, mint az édesapja, a nagyapám. Én nem lettem az, mert, ugye, Giacometti grafikái, festményei éppúgy lenyűgöztek, mint lecsupaszított, vékony szobrai. Azóta is imádom, a munkáit is. Nem hiszem, hogy ebben lesz már változás. 

Utazni kaland. Utazni öröm. Néha azonban veszélyek és megpróbáltatások várnak az utazóra. Egzotikus vidékeken, trópusokon, vad törzsek, helyi kiskirályok, netán gonosztevők, kalózok által uralt vidékekre tévedhet az utazó, ahol a túlélés már főnyereménynek számít. De néha nem várt irányból bukkannak fel a veszélyek, akár az útitársak részéről is. Az óceáni hajóutak hetekig vagy akár hónapokig is eltartottak...

Hiába próbálom megtalálni az első meghatározó olvasmányélményem a holokausztról, nem sikerül. Könyvtárból kölcsönöztem és az eseményeknél erősebben képek maradtak meg bennem: egy kisfiú, aki egyedül, családja nélkül bujkál a kiüresedett gettóban, elhagyott lakásokban keresi a túléléshez szükséges ételt, eszközöket. Egy magas létrát látok, amin bújóhelyére, egy padlásra húzódott meg, és egy német tisztet, aki elkaphatta volna, de megkegyelmezett. Így emlékszem, de lehet, hogy nem is így volt. És az is lehet, hogy amíg az Olvasólámpát írtam, rátaláltam a regényre, és már az ajánlottak között van...