Bódis Kriszta: Carlo Párizsban

Forrás: goodreads.com

A Carlo Párizsban azok közé a regények közé tartozik, amelyek nem futamodnak meg a társadalmi kérdések elől, hanem vállalják, hogy érzékeny terepre merészkednek. Nem kis vállalkozás egy fiatal srác bőrébe bújva megmutatni egy cigánytelepet, amelynek valóságát sokszor rejtik el előlünk a sztereotípiák.

A könyv értelmezésében fontos támpontot nyújthat a borító, amely egy emberi tekintet és egy társadalmi közeg metszéspontját tükrözi. Tudományos fogalommal a nem kívánatos lakhelyet NIMBY-nek nevezik: Not In My Back Yard (’nem az én hátsó udvaromon’). Ilyen környezetet látunk a borítón is: a magasfeszültségű távvezetékoszlopok az elektromágneses sugárzás miatt valójában lakhatatlanná teszik az övezetet, ezért ilyen helyeken csak a legszegényebbek telepednek le, akik máshol nem találnak helyet. A képen látható oszlopok és az Eiffel-torony a Párizs-irónia elnevezésű cigánytelepet ábrázolják, rajta a focizó főszereplővel, Carlóval. Ez még nem vetítené előre a könyv történetének személyességét, a fiút, akit a sorokat olvasva megismerhetünk. A borítóról egy szempár néz ránk, tekintete átdereng a telep képén, a társadalmi viszonyokon túlról, hogy mi is átláthassunk az előítéleteken, amelyekkel egy-egy közösség tagjait megbélyegezzük.

Vajon kiben milyen gondolatokat ébreszt a könyv helyszíne – erre nagyon kíváncsi lennék. Az érzésekre, képekre, amelyek beugranak arról, hogy milyen lehet tizenöt évesen egy cigánytelepen élni. Carlo ugyanis, a főszereplő, tizenöt éves fiú, aki számára a cigánytelepi nyomorból a foci jelenthetné a kiutat, viszont azt is láthatjuk, hogy egy szociálisan hátrányos helyzetű gyermek életében komolyabb akadályok merülnek fel. Carlo történetén keresztül átélhetjük, milyen a téli hideg, amely kiűz az erdőbe fát lopni, milyen a társadalmi háttér és a bőrszín által megbélyegzettnek lenni.

Számomra elkerülhetetlen egy lüktető párhuzam, egy sárga csillag, ami kitaszítottá, nemkívánatossá, a szörnyű halál áldozatává tett ezreket. Carlo történetében visszatér az érzés, amit Kertész Imre Sorstalanságának fiatal szereplője fogalmaz meg saját énjéhez, identitásához való viszonyáról: „De ő elkeseredetten s mindegyre elcsukló hangon olyasfélét kiáltott, hogyha a magunk tulajdonságának semmi része benne, akkor mindez csak puszta véletlenség, s hogyha ő más is lehetne, mint akinek lenni kényszerül, akkor «az egésznek semmi értelme», s hogy ez oly gondolat, amit őszerinte «nem lehet elviselni».” (33. o.)

Carlónak is szembe kell néznie azzal, hogy bőrszíne előítéletek felülete. Megjelenik a regényben a cigánytelep árnyoldala is, viszont nem marad magyarázat nélkül. Ellenben azzal a megfogalmazással, hogy a szereplők „elképesztő mélyszegénységben tengetik mindennapjaikat”, a tengetni kifejezés közel sem áll ahhoz, hogy árnyalja, amit a mélyszegénység kőkemény tapasztalata jelent. Nem sorsszerű a megmutatott helyzet, hanem társadalmi okokra vezethető vissza. Abban, hogy jobban megismerhetjük Carlót, Jázminnak, a helyi pap lányának is fontos szerep jut. Carlo és társai számára a foci jelenti a kiutat, de a feldolgozás fontos kelléke a humor is. Ebben segít például egy egyszerű, frappáns gondolattal

Jázmin, amikor azzal nyugtatja Carlót, hogy „a fehérek szoliba járnak azért, hogy ilyen macsó barnák legyenek”. Az összemosolygás mögött ott a szolidaritás: van humor és van a „kegyetlen vakszerencse” (Funtasztikus).

Carlo számára az a remény, hogy megalakul egy focicsapat, amely lehetővé teszi számára a kitörést. A regény rámutat a különböző társadalmi csoportok között húzódó határokra, és egyúttal fel is oldja azokat. Humorral, a környezet érzékletes bemutatásával, a személyes tapasztalat élményével, az olvasó Carlóval kötött barátsága révén. Ezúttal nem fogom felróni a könyvnek a hiányosságait: azért nem, mert ebben a pillanatban számomra fontosabb a felvetett és személyessé tett téma, a megcélzott olvasóközönség, a hely, amelyet ez a könyv a szociálisan érzékeny irodalom sorában betölt.