Ténfereg egy fura kalap
hazafelé szépen,
de nem tudja. hogy az otthon
hol van neki éppen.

S nem csak ez a problémája,
hogy a hajlék nincsen,
kalapunknak volt gazdája,
s most egy árva sincsen.

Szél felkapja, megpörgeti,
ide-oda lebben,
de csak nem lesz okosabb, hogy:
„Hova kéne mennem?"

Hó beleszór, jég megrázza,
mint a villanyáram.
„Jaj, istenem, kalaposkám.
bárcsak lenne szárnyam!

Fölrepülnék, föl az égbe,
onnan széttekintnék.
hol a gazdám. s hol a ház mely
meleggel várt mindég?" 

Szél felkapja, jég megrázza,
hóval teleszórja,
didereg a szegény kalap,
míg az utat rója. 

Jönnek szembe kobakok. de
födetlen nincs egy se,
sapka, satyak, mici, svájci,
épp csak kalap nincsen.

Szomorkodik szegény kalap,
meghány-vet és saccol,
alighanem, sapkák, urak,
kimentem divatból.

Begurul egy bokor alá,
kinn a havas téren,
gondolkodni kalapsorsán,
hogy is legyen, kérem.

Arra jár egy veréb-család,
veréb papa s néne,
s a gyerekek felkiáltnak:
„Itt a kégli télre!"

Szorgalmasan nekiállnak,
fúrnak, szabnak, vágnak,
s berendezik kalapunkat
jó veréb-lakásnak.

Megjelent a Cimbora 2008/5-ös számában