Mivel jellemezhetnénk jobban, mint a róla és művéről írott, az ő és alteregói és remekművei által ihletett versek, regények sorából kiemelve Nagy László Szindbád című versének részletével. Igen, az „élet álom” és „vándorol a nagy szomjazó az évszakok hajóján, hétrétű szivárványon, lángpalotában. Hajózik a szerelem harmatán, kínok tuskóin át a végletes télbe. És csak árnya zuhan vissza a csókok és a borok poharába. Szindbád havazik.”

S mellesleg megbántva s mélakórosan is egyre írja remekműveit. Elindul a vörös postakocsi, valakit elvisz az ördög és Szindbád és Rezeda Kázmér és Nagybotos Viola s mind a többiek bánatos arcukat a poharukban gyöngyöző bor tükrében hosszan elnézegetik. És emlékeznek! És feltámad egy, talán soha nem volt boldog Magyarország! „Soha ennyi szép, nyugodt, kövér embert nem lehetett látni a hazában, mint Ferenc József uralkodása alatt”– írja Krúdy, s vonulnak a tegnapok ködlovasai, s tarokk-kártya szerűen terülnek szét az évszakok varázsló hajósának kezében a tizenkilencedik század vizitkártyái...

Kevesen tudják, hogy a szerteágazó és mennyiségileg is hatalmas életműben a remekművek: A vörös postakocsi, a Szindbád-novellák, az Őszi versenyek, a Napraforgó, az Asszonyságok díja, a Mit látott Vak Béla szerelemben és bánatban, a Kleofásné kakasa, a Hét bagoly, a Valakit elvisz az ördög, a Boldogult úrfikoromban s a számtalan zseniális elbeszélés mellett Krúdy a gyerekeknek is üzen. Akárcsak nagy elődei, Jókai Mór és Mikszáth Kálmán, vagy kortársai: Benedek Elek vagy Móra Ferenc ifjúsági regényekben, elbeszélésekben, pompás anekdoták sorában igyekszik nemzete serdülő tagjait is... tanítani...

Egy vérbeli Krúdy-anekdotát nyújtunk át most az ifjú olvasónak.

Értékét csak növeli, hogy szívünknek kedves, igazságos királyunk magasodik fel benne – felejthetetlenül!...

Bogdán László

Krúdy Gyula

A zöld vadász

Hajdanában az volt a szokás, hogy a suszterinas legénnyé avatása ünneppel volt összekötve. Meg is érdemelték a kis inasok az ünnepet. A kádárnál hat évig, a kovácsnál hét évig, a komoly és nehéz szűrszabóságnál nyolc évig kellett inaskodni, amíg legény lehetett a gyerekből.

A legény letette a vizsgát, aztán elment vándorolni, világot látni.

A vándorló legények messzi országokba elvetődtek.

Nemegyszer megtörtént, hogy a debreceni csizmadialegény a tulipánok országát, Hollandiát is megjárta.

Látott, tanult, tapasztalt útközben. És egy-két évi vándorlás után, midőn hazatért városába, éppen olyan okos ember volt, mint akármelyik mester.

Fafutyi Palkó Eperjesen nyolc évig volt kovácsinas.

Azért tartott ennyi ideig a dolog, mert akkoriban a kovácsoknak kellett elvégezni a lakatosok munkáját, de még a fegyvercsináláshoz is érteni kellett.

Fafutyi Palkó megtanult mindent Zobrói uramnál, a híres eperjesi kovácsnál, akinél jobban lovat vasalni senki sem tudott azon a vidéken.

Legény lett Palkó. Vándorútra indult.

Az öreg Zobrói útravalónak ezt a tanácsot adta:

– Három helyen kell megfordulni az igazi kovácsnak. Az első Bécs városa, ahol a legjobb, legerősebb láncokat készítik. A második utad Kölnbe legyen, ahol azokat a szekereket vasalják, amelyek három országon utaznak át, és csak akkor kell újra javítani, amidőn megint Kölnbe érnek. A harmadik vizsgát a zöld vadásznál kell letenni. De a zöld vadászt nem lehet keresni. Megtalál ő minden vándorlegényt.

Palkó megköszönte az útravalót, és úgy nekiindult az országútnak, hogy estére már az eperjesi tornyokat sem látta a háta mögött.

Ment, mendegélt.

A szegény vándorló legénynek akkoriban szívesen adtak szállást, kivált a kovácsnak, mert mindenütt volt egy kis munka a ház körül. Ajtók, ablakok megereszkedtek, zárak elromlottak. Palkó ügyes kézzel javította ki a beteg lakatokat, zárakat, és sehol sem időzött tovább, mint egy napig.

Útközben találkozott mindenféle mesterségű vándorlegénnyel. A szűrszabók Lengyelországba mentek cifra munkát látni, a paszományosok Törökországba. Csak kováccsal nem találkozott.

Midőn Bécsbe érkezett, már tudta a kötelességét.

Első útja ahhoz a sarokhoz vezetett, ahol a város közepén egy hatalmas cölöp volt a földbe ásva.

Minden vándorló legénynek kötelessége volt szeget verni a cölöpbe.

Palkó is beverte a maga szögét a sok közé, és a szegek formájáról megállapítgatta, hogy micsodásak a szegek.

A magyar szegeket nyomban megismerte a formájukról. A német szeget is ismerte. Az apró fejű olasz szegek recézett fejükkel kiváltak a sorból.

Ezután Fafutyi Palkó körülnézett Bécs városában az ottani kovácsok között, megtanulta a lánccsinálást, aztán továbbvándorolt.

Ment, mendegélt idegen tájakon, idegen országokban, emberek között, akiknek a nyelvét sem értette. Megmutatta a kalapácsát, s az emberek munkát adtak neki. Mert igen rosszul vasalták arrafelé a lovakat, minduntalan patkolni kellett a patájukat.

Az eperjesi kovács aztán úgy megvasalta a német lovakat, hogy tán még mai napig se mozdult meg lábukon a patkó.

Köln városába érve, hasonlóképpen beverte a szeget a vándorlók oszlopába, megtanulta a kocsikerékkel való bánásmódot.

Most már csak egy szege maradt.

Arról a szegről a zöld vadász rendelkezik.

Kérdezősködött az útjában mindenfelé a zöld vadász után. De ezen a vidéken azt nem ismerték.

Csak egy öreg kovács tudott annyit mondani, hogy a zöld vadásszal akkoriban szoktak találkozni a magyar vándorló legények, midőn útjuk hazafelé visz.

Ott lakik a vadász valahol Buda környékén, ha igaz.

Fafutyi Palkó még ment egy darabig előre, de akkor útját állta a tenger. Akár akart, akár nem: fordulni kellett, a vízen még a legügyesebb kovácslegény se tud járni.

Még egyszer végigment az országokon, amelyeket bejárt odáig. Kölnben, Bécsben már új szegeket talált a maga szöge mellett. Új vándorlók jártak itt azóta.

Már magyarul beszéltek az emberek körülötte, amikor egy este pihenőre tért a Duna mentén, egy erdőben.

Nagy követ tett vánkosnak a feje alá, és lehunyta a szemét. Éppen azt álmodta, hogy az eperjesi kovács asztalánál egy nagy tál pecsenyét falatozik, amikor valaki megrázta a vállát.

– Hé, legény, ébredj! – kiáltotta valaki.

Megdörzsölte a szemét.

A zöld vadász állott előtte.

Zöld ruhája, zöld süvege volt, s a vállán fegyver, amint az erdőben vadászott.

– Miféle mesterséged van?

– Kovács vagyok, uram – felelt Palkó. – Ha volna valami kis munka a háznál, jó szóért meg szíves bánásmódért készséggel elvégzem.

– No, ez derék dolog! – kiáltott fel a zöld vadász. – Már régen láttam kovácsot. A lakatjaim mind elromlottak. Gyere velem.

Az erdőből a hegytetőre vezette Palkót a vadász.

Egy fényes kastély állott a hegyen, de a kastély kapuja zárva volt.

– Elvesztettem a kulcsot a kapuhoz. Ki tudod-e nyitni a zárat?

Palkó nem felelt, csak elővette a szerszámjait.

Egyet–kettőt koppantott a kapura – már nyitva is volt.

– Ügyes gyerek vagy – mondta a zöld vadász. – De még nem vagyunk túl a bajon. Az éléskamra kulcsát is elvesztettem. Annak furfangosabb zára van, mint a kapunak, a sok pákosztos cseléd miatt. Éhes vagy?

– Az – felelt Palkó.

– Hát csak akkor lesz ennivalónk, ha a kamra lakatját kulcs nélkül felnyitod.

Fafutyi Palkó nekilátott a munkának. Furfangos lakat volt az, nehezen engedett, Palkó jól belefáradt, amíg megbirkózott a zárral. De csak kinyitotta az ajtót.

A kamra tele volt mindenféle ennivalóval, oldalassal, szalonnával, sonkával, kolbásszal.

– Együnk, öcsém – mondta a zöld vadász.

De tán még ki sem mondta a szót, mire Palkó már egy fél rőf kolbászt is lenyelt. Mert harmadik napja nem evett.

Jóllakott Palkó, hogy mozdulni is alig bírt, de a zöld vadász most adta fel a legcsábítóbb munkát.

– A pénzesládám kulcsa is elveszett. Ha kinyitod a ládát, kapsz annyi tallért, amennyi a süvegedben elfér.

Nagyot ugrott erre Palkó. Hisz éppen az kellett neki legjobban. A messzi vándorlásban elrongyolódott. Mindjárt vehet ruhát. A szerszámjai is elkoptak. Vehet új szerszámot. Még valami ajándékot is vihet haza a gazdája kislányának, akit gyerekkorában a bölcsőben ringatott.

– Hol az a láda? – kérdezte.

A zöld vadász a toronyba vezette a kovácsot.

Ott állott a mázsányi láda a fal mellett, kovácsoltvasból volt minden része. Akkora lakatok csüngtek rajta, mint egy gyermekfej.

– Most mutasd meg, hogy mit tudsz – mondta a zöld vadász, és magára hagyta Palkót. Elment aludni.

Három napig aludt a zöld vadász, három napig dolgozott Palkó a ládán.

Ilyen nehéz munkája még nem volt életében. Mintha az ördögök szerkesztették volna azokat a lakatokat! Alig bírta kinyitni őket.

De harmadnapra levette az utolsó lakatot is.

– Vadász úr, nyitva a láda! – mondta a zöld vadásznak.

– Most már azt is látom, hogy nemcsak ügyes, de becsületes ember is vagy, öcsém. Nem nyúltál magadtól a pénzhez. Hát csak töltsd meg talléraimmal nemcsak a süveged, de a zsebed is – mondta a zöld vadász.

Boldogan, büszkén érkezett haza Eperjesre Fafutyi Palkó. Elmesélte a zöld vadász történetét. Öreg kovácsmester gazdája mosolyogva hallgatta.

– Tudod–e, Palkó fiam, hogy ki a zöld vadász?

– Nem tudok róla többet, mint azt, hogy az isten áldja meg.

– A zöld vadász senki más – mondta az öreg kovács –, mint Mátyás, Magyarország királya. Ilyenformán szokta megjutalmazni az ügyes iparoslegényeket.

(Forrás: MEK)

Megjelent a Cimbora 1998/5-ös számában