Az udvaron rémült sivalkodással szaladgálnak a csirkék, édesanyám s nővéreim, Éva meg Anikó kergetik, no, most mindjárt lefogják a kiszemelt áldozatot. Amikor már azt hisszük: megvan! huss, ki­surran a kezükből.

Tudom, miért e hajsza: ma visz fel édesanyám az iskolába. Két csirkét kell megfogni, mert ketten megyünk iskolába: Anikó meg én. Senki sem köteles vele, hogy csirkét vagy más egyéb jót vigyen a tanító bácsinak, de így volt az ősidők óta: illendő megajándékozni azt a bácsit, aki majd írni, olvasni, számolni megtanít. Nem sajnálom az ajándékot a tanító bácsitól, de sajnálom a csirkéket, szegénykéket. A bús kedvűnek született gyermek érzékenységével nézem a hajszát, s bármint vágyakoztam az iskolába, most, hogy közeledik a pillanat, kissé szívemet szorongani érzem: vége a szabadságnak, nem szökhetem át kedvem szerint a kis zsellérházba, amely amilyen kicsiny, oly nagy volt nekem: a mesék végtelen birodalma. Ott, abban a kicsi házban hallottam az első mesét. Mondója növendékleányka, s nem vén banya, amint azt gondoljátok talán. És az első mese után kisírtam-könyörögtem belőle a másodikat, harmadikat, a negyediket – aztán a jó isten tudja, hányadikat –, nem volt többé nyugodalma tőlem. Hol tanulta tengersokaságát a kacagtató, a hátborzongató, lélegzetfojtogató meséknek ez a leányka? Sem apja, sem anyja nem volt mesemondó. Nyilván fonó- s kukoricafosztó estéken szedte föl, s mondta tovább tódítva, cifrázva, én meg nyeltem magamba tátott szájjal, kipirult arccal, lázban égő szemmel, s végére ha ért egynek, rángattam a szoknyáját: tovább, tovább, még egyet, no még egyet! Emlékszem, világosan emlékszem, sok-sok este sírva bújtam karikás ágyacskámba, mert nem hívták át Rigó Annust – ő volt az én mesemondóm... Most ősz fejjel, egy mesére sem emlékszem, amit belőle kisírtam, de bizonyos vagyok abban, hogy ezekből a mesékből sarjadozott ki a mesemondó terebélyes fája, melynek tövében ti meg-megpihentek...
Októberben nyílt meg az iskola, de az egész hónapban csak két növendéke volt: Anikó meg én. Ő már túl volt a palatáblán, s irkája vonalai közé oly szép kerek betűket körmölgetett, amely kerekséghez – sok esztendő ide-oda próbálgatása után – csak öregedő esztendeimben jutottam el. Eleven eszű leányka volt, de amikor az új tanító kipróbált az olvasásban, ő még silabizálgatott, mutatóujjacskájával végigtapogatott a betűkön, én meg mutatóujj nélkül, mint a gyorsan folyó víz a medrében, haladtam végig Indali Péter Ábécéskönyvének apró olvasmányain. Az én első könyvem nem az Ábécé volt, hanem az első igazi magyar gyermekkönyv: Flóri könyve. Az a könyvecske, melyet Bezerédy Amália írt egyetlen leánykájának, Flórikának s vele egy félszázad gyermeknemzedékeinek. (...)
Négy-öt esztendős emberke voltam, amikor Szotyori bácsi, az új tanító elődje, karjára vett, s úgy vitt fel enyhe téli napokon az iskolába. Nem lakott ugyan nálunk, de ott tanyázott, házunknak kedves vendége volt. Ez a 18–20 éves ifjú igen szerette a kicsi Elekecskét, s mit gondolt, mit nem, addig mutogatta nekem játékos kedvében a falitáblák nagy és kis betűit, hogy valamennyivel megismerkedtem, s egyszerre csak összerakosgattam a betűit. A betűkből szavak, a szavakból mondatok lettek, szép, csendesen folydogáló mondatok. 
Benkő bácsi, az új tanító lába közé állított, úgy olvastatott próbát velem. Simogatta fejemet, arcomat, csudálkozott, álmélkodott, aztán egyszerre csak fölemelt az ölébe, s megcsókolt. Ezzel a csókkal „írta be” a hatesztendős apró emberkét. Hogy fölmelegítette, hogy felszabadította szorongó szívecskémet ez a csók! Belenéztem a szemébe, s mondtam nagy bátran: Tudom az egyszeregyet is, tanító bácsi!
– Ó, ne mondd – mosolygott színlelt csudálkozással.
– Tudom, bizony!
– „Szöktetve” is?
– Szöktetve is!
És szöktetett összevissza, édesanyám meg gyönyörködve, aggódó arccal figyelt, nem zavarodom-e bele a szöktetésbe. – Ne féljen, édesanyám – bátorítá lopva odavetett mosolygásom.
– De azt nem tudod, hogy a macskának hány a lába? – kérdezte hirtelen Benkő bácsi.
Kacagtam, hogy csak úgy csengett a kis szobácska.
– Ó, mit mond, tanító bácsi! Négy, négy, négy!
– Ohó – mondta Benkő bácsi roppant komolyan:
A macskának négy a lába,
Ötödik a farkincája.
Mind kacagtak, édesanyám, a tanító bácsi, Anikó, de az én kicsi szívem elszorult, szemem sarkán kicsordult egy könnycsepp, hirtelen, váratlan gyúlt világosság buksi fejecskémben: íme, valami, ami nincs benne sem a Flóri könyvében, sem az Ábécében, s jaj, Istenem, mi minden lehet, ami nincs meg ezekben! Alig tudtak megvigasztalni.

Október végére betakarodott a mezőről Isten áldása, megjött a november, melyről meg van írva Flóri könyvében:

Ködös és hideg november,
Fázik akkor állat, ember.

Igen, megjött, lassanként megteltek az iskola padjai, baloldalon a leánykák, jobb oldalon a fiúk. Csudálkozva láttam: fiúk, lányok, mind nagyobbak nálam, én vagyok az iskola Benjáminja. Voltak a fiúk közt nagy kamaszok, a leánykák közt növendékleányok, akik még az Indali Ábécénél tartottak, mutatóujjal babukoltak végig a betűkön. Megtudtam, hogy ezek a nagy fiúk s leányok mind három-négy tele járnak iskolába, s lám a legtöbbje csak babukolva olvas. Hát ez hogy lehet? Hiszen rájöttem lassacskán. Aki felvitte gyermekét az iskolába – hát az felvitte. Aki nem vitte fel – hát az nem vitte: nemigen kérték számon. November közepén, Szent Márton napja körül telt meg az iskola, virágvasárnapján volt az egzámen. Közbe-közbe el-elmaradoztak a kamasz fiúk: ha jó szánút volt, mentek az apjukkal az erdőbe fáért. Márciusban, ha elolvadt a hó, kezdődött a szántás, apró fiúk, kamasz fiúk az ökör mellé álltak, nagyokat rittyegtettek ostorukkal, hogy csak úgy zengett a határ. Voltaképpen három-négy hónap volt az esztendő, az iskola esztendeje.
Amely gyermek rendesen járt az iskolába, s fogékony volt az esze, két télen kitanulhatta az egész iskolát. Ha hat telet járt, akkor sem haladt tovább: újra meg újra magolta a bibliai történeteket, a konfirmációs kátét, Erdély történetet, melyet versekben írt meg egy Györke nevű úrfinak a házi tanítója, aztán kinyomtatta, s ezt tanították az iskolában is. Ha mindehhez hozzáveszem Erdély kopott, színehagyott földabroszát, melyből néhány városnak a nevét ki lehetett betűzni; az egyszeregyet; a számtudományokból a négy alapműveletet s a Gáspár-olvasókönyv olvasmányait; ennél több tudománnyal agyunkat a kisbaconi iskola meg nem terhelé.
Amikor az első telet kijártam, éppen közepén voltam a hat meg a hét esztendőnek. Benkő bácsi – így mondanák ma – velem brillírozott a virágvasárnapi egzámenen. Kiállított az Úrasztala elé, ott előre, jobbra, balra szépen meghajtottam magamat, s elszavaltam egy költeményt, mely nem volt benne az olvasókönyvben: A megfagyott gyermek volt e költemény. Írta báró Eötvös József. Így: E-ötvös. A tanító bácsi is így mondta: E-ötvös, s nem Ötvös. Akkor ez az Eötvös báró csak költő volt, s talán maga sem hitte, hogy még egyszer Magyarország kultúrminisztere lesz, a népoktatási törvény megalkotója. Mert volt már egyszer: 1848-ban. De amikor én A megfagyott gyermeket szavaltam, 1865-öt írtak; már olvadozott ugyan a jég a megfagyott ország dermedt kebeléről, bimbóztak a remény virágai, de ki tudja?, hátha megfagynak a bimbók, mielőtt virággá fakadhatnának. Az anyja sírján megfagyott gyermek érzékeny története megtalálta az utat az érzékeny szívekhez, s úgy tetszik nekem, akkoriban minden szív érzékeny vala, mivelhogy az asszonynép sírt hangosan, s kemény arcú férfiak is szemüket törülgették. És mert ez elég hosszú költeményt megakadás nélkül csengette végig az iskola legapróbb gyermeke, ne csudáljátok, ha fülem hallatára jövendölé meg hebegő beszédű Gál János keresztapám uram: me-meg lássák a-atya-fi-fiak, e-ebből a le-legé-gény-kéből pa-pap lesz! S jól jövendölé, mert bár palást, az öreg korral folyton növekvő nagy bánatomra, vállamat nem födé, attól a pillanattól fogva, hogy tollamon át beszélhetek hozzátok, mind e mai napig magamat papnak érezém...
Amikor az egzámennek vége volt, Benkő Dánielné keresztanyámasszony hirtelen lehajolt a pad alá, onnét kiemelt egy zsákot, a pad fölött áthajolva meglóbálta, s ím egyszerre csak a templom földjén tenger sok aszalt körte gurula szét. Nem volt ebben meglepő, minden egzámen végén hol ez, hol az a néni, néha többen is, szétönté a maga aszalt körte ajándékát. Egy pillanat, s egymás fején-hátán rohantak ki a gyermekek, mohón estek a pompás csemegének, az erősebb félrelökte a gyengét, volt sírás, kacagás – ez az élet. Nem, nem egészen ez az élet. Én az első pad szélén ültem, szorosan visszahúzódtam a pad hátához, mikor az én padom kiürült, felálltam s úgy néztem a dulakodást...
Alig hiszem, hogy bárkinek is e gyülekezetben szemébe tűnt volna e kép: a templom közepén gomolyog, dulakodik egy csomó gyermek, egy meg ott ál1, álldogál szótlan, gyámoltalan – mely boldog, mely megnyugtató érzés ma, életem alkonyán, hogy életem folyásán véges-végig, sohasem vegyültem a dulakodók közé, mindig csak álltam, álldogáltam szótlan, gyámoltalan!
Nem, nem félek a nagy számadástól, ha majd Isten előtt állok.
(Megjelent a Cimbora 1922/30. számában)