Fekete Vince: Halom kajszibarack; Sötét

Tisztálkodni alig volt hol, borotválatlanok

és ápolatlanok voltak, esténként egy-egy

fél pálinka, egy-két üveg bor, éjszaka póker

vagy preferansz, aztán lefeküdtek a három

ágyra hatan egy szűk kamrában, ahol olcsó

cigarettafüst és aceton szaga kavargott

hajnalig.

Tulajdonképp unatkoztak munka után

ott annyian, gyűjtötték a pénzt, de amit

kerestek egyik héten, elment a másikon,

reménykedtek, biztatták egyik a másikat,

hogy előbb-utóbb megjelenik majd valaki,

és jobb munkát ajánl, pénzesebbet.

Süvöltött a szél a városszélen, és

annyi, de annyi hét alatt senki,

de senki nem jelent meg;

rágták a barackot a telken, s az

almát, s már mind olyanok voltak,

mint akiket összezártak egy halom

kajszibarack közé; majszolták a

barackot, elmaszatolódott képükön

a lé, és már nem is köszöntek, nem

is szóltak egymásnak, nem is

beszéltek, hiszen egyek

voltak ott már mindannyian.

A határok akkor már le voltak

zárva, se ki, se be senki, elszórt

puskaropogás esténként a rádióban,

az első szobában ropogott a

tűz a kályhában, december volt,

december közepe, gázlámpa

fénye világította be a szobát

a félhomályban, „Elkezdődött”,

„Lőnek!”, „Halottak”, szakadozott

a hangja a helyszíni tudósítónak az

elemes Gloria rádióban, ütemes,

összehangolt utcai kiabálás hallatszott,

akadozó lélegzettel rangjelzés nélküli

katonák puskacsöveiről szóltak, holtak

elszállításáról a fővárosba az éj leple alatt,

az elvtársnő parancsáról, kivilágítatlan

utcák, koromsötét vidék, csak itt-ott

pislákoló gázlámpa, gyertya vagy

akkuról beüzemelt apró égő, füstölő

mécsesek, „Fújd ki a lámpást”,

mondja a nagyanya a villanyvilágítás

bevezetése után is évekig,

amikor

hazaér a vaksötét úton, kivilágítatlan

utcákon a szomszéd faluból,

alszik az apa, az anya,

csak a nagyanya vár

az utcai ablak mögött

a sötétben.