Cimbi
Cimbora-lapozó: 1997/7
Cimbora tér
Még bőven tart a nyár, és legalább két hónapot várnunk kell, hogy az ősz beköszöntével újra friss Cimborát tartsunk a kezünkben. Hogy addig se szűkölködjünk olvasnivalóból, visszalapozunk kicsit a Cimbora-időben. Először egy 1997-es lapszámot veszünk szemügyre.
Arcok az előőrsből rovatunkban olyan fiatal szerzők kerülnek reflektorfénybe, akik bizonyos értelemben még pályájuk elején állnak. A kilencvenes évek Cimborájának Bemutatjuk rovatában olyan szerzők tűntek fel, mint László Noémi, Fekete Vince, Balázs Imre József, velük azóta már többször is találkozhattok a lap hasábjain. A most fellapozott számban Jánk Károly bemutatkozóját és verseit olvassuk. Emellett Bogdán László Münchausen báró kalandjai a mélabús tornyok városában című, akkor még készülő regényébe is belenézünk, továbblapozva Fekete Vince és Szántai János verseit olvashatjuk. Lászlóffy Aladár Kard, kalapács, kalamáris című alternatív történelmi sorozatát teljes egészében megtaláljátok már a honlapon, az 1997/7-es számban épp a kilencedik résznél tartott a sor. És hogy igazán megcsavarjuk a Cimbora időkerekét, Elek apó 1927-es Cimborájába is bepillantunk. Mindezek mellett persze sok minden mást is tartogat ez a huszonöt éves, nyárra készülő lapszám, kicsit alább majdnem a kezetekben is foghatjátok. Ízelítőnek pedig a lapszám vezércikkét ajánljuk Farkas Kinga tollából. Jó időutazást!
Hagymapince
– gondolom, meglepődsz, ha azt mondom, ez igazán jó hely, hisz mi jut eszedbe: dohos, sötét pince, a polcok tele hagymával, ami ilyen mennyiségben kellemetlen szagot áraszt. De most nem ilyesforma pincéről van szó, nálunk különben sem polcon, hanem koszorúban tárolják a hagymát, hanem olyanról, ahová szerintem te is szívesen elmennél. A német író, Günter Grass találta ki, amikor olyan emberekről írt, akik már sírni sem tudtak, mesterségesen kellett előidézni ezt a „megtisztító” emberi érzelemfeltörést. Valahogy így mutatna a hely, ahol te is vendég lehetnél: belépsz, a szoba dugig van vendéggel, de a gyertyák fénye mellett nem láthatod az arcukat, nem is igen törődsz velük, hiszen nem társaságot keresni jöttél ide. Bánatos vagy, és az utcán mindegyre ismerősökbe botlasz, akik segítőkészen kérdezgetik: Ugyan, miért vagy olyan szomorú? Szóval, menekülsz a fürkésző tekintetek elől, és itt találod magad ebben a kellemes félhomályban, ahol a hagyma csípős illata terjeng (furcsamód most nem kellemetlen), halkan szól a zene. Máris jön feléd valaki, leültet egy sarokasztalhoz, lapítót, kést tesz eléd. Értetlenül nézed, de csak addig, míg a másik pincér néhány hagymát hoz. Szép tálban, ízlésesen elrendezve, soha nem gondoltál rá, hogy ezt így is lehet. Rád szól, ne nézz olyan bambán, láss neki, vágd minél apróbb darabokra. Bár nem ellenséges, sőt kimondottan barátságos a tekintete, mégis jobbnak látod nem kérdezősködni, nekilátsz. Néhány perc múlva már csak úgy csorog, patakzik a könny a szemedből, és illan el a bánat, szomorúság. Az, hogy a barátod igazságtalanul sértegetett, válnak a szüleid, és már megint rosszul sikerült a matek dolgozatod. Most már olyasmi is eszedbe jut, amire eddig gondolni sem mertél, egyszer nagyon mélyre elástad, lassan-lassan szivárgott kifelé, szomorúvá téve az amúgy is sáros őszi délutánt. Kitisztítod a szíved. Olyan ez, gondolod, mint egy nagymosás, jó mosóporral, hosszú öblítéssel és becsületes áztatással, amely teljesen kiveszi a kedvenc pulóvered beivódott, jól megszokott, de lassan már kellemetlenné vált szagát, és új, tőled ugyan idegen, de azért mégis kellemes keménységet, illatot ad. Néhány nap után azonban minden visszaáll a régibe, visszatér a megszokott szag. Ugyanígy telik lassan-lassan meg a szíved ismét sok hagymát felemésztő szomorúsággal, és nem véletlen, hogy gyakori vendége leszel ennek a jól kitalált hagymapincének.
Farkas Kinga
