Most látom, milyen messze jártál, mondom egy barátomnak. Látom a szemedben. A múlt hónap iszonyúan megpróbáltató volt számára, minden, amit biztosnak hitt az életében, megingott.

Tizenkét-tizenhárom évesen vesztem meg, mert nem volt mindig mehetnékem, és nem mindig tehettem. Meg voltam győződve arról, hogy akkor történnek a legvagányabb dolgok, akkor vannak a legjobb bulik, akkor lesz kint a szimpim is (mi így hívtuk azokat a fiúkat, akik tetszettek nekünk, most nem tudom, hogy hívják őket), amikor engem nem engednek a szüleim.

Amikor az ember olyan cselekvésbe, dologba fog, ami lelkesedéssel tölti el, amiben megmerítkezve megváltozik, megerősödik, megszépül, nincs ideje azon gondolkodni, hogy vajon ez a kinti világban mennyit ér. 

Válogasd meg, kivel eszel, kivel fagyizol, kivel vitatkozol (okossal ne okoskodj, bolonddal ne bolondozz), tanulj meg nemet mondani, ha lopni akarják az idődet. Ez tűnhet amolyan time managment-ízűnek, de lehet bátran kóstolgatni.