Egy szép napon nagyon furcsa dolog történt a világban. Olyan furcsa, hogy azóta is ezt beszélik a kövek, fák, füvek, a maradék állatok, az égen a csillagok, s lehet, mostantól, hogy te is olvasol erről a nagy furcsaságról, az emberek is erről kezdenek beszélni.

Idegen országban, idegen város postahivatalában állunk sorban. Meglepően hosszú a sor, és még meglepőbben lassan halad. Rácsodálkozunk arra, hogy van az otthoni postai rendszernél is nehézkesebb, de egy idő után a fiam megunja a rácsodálkozást.

Miért építenek csúnyát, ha építhetnének szépet is? – kérdezte a fiam tavaly télen egyik sétánk közben, amikor a kommunista idők építkezési stílusát hasonlítgatta össze más idők épületeivel. Aztán nemrég felfedeztünk egy új blokknegyedet, sűrű sorokban álltak az épületek, sehol egy fa, csak beton és kocsirengeteg. Megrökönyödve álltunk a szemünk elé táruló látvány előtt, és nem tudtuk eldönteni, mi jobb, illetve rosszabb, a kommunista betonrengetegek vagy a most gomba módra szaporodó újak.

Bicajozunk egyik kedvenc dél-spanyolországi parkunkban. Ameddig a szem ellát, egy fikuszfa borítja be az előttünk, fölöttünk nyíló teret. Állunk, tátjuk a szánk, csodáljuk. Milyen szép, nagy fikuszfa, jegyzi meg hangosan a fiam, hangjában igazi elismeréssel. Aztán, kis idő múlva, lágy hangon, olyanon, amivel a szívünkhöz legkedvesebbekről szólunk, hozzáteszi: az én fikuszom az én szememben ugyanilyen szép és nagy. Az én szememben.

Németországban van egy iskola, ahol sulikezdésre az intézmény vezetője meghívja a szülőket és nagyszülőket is. Megkéri őket, hogy álljanak be a gyermekük mögé. Jobbról az apa, balról az anya. Mögéjük pedig az ő szüleik, a gyermek nagyszülei, ugyanígy, jobbról a nagyapák, balról a nagyanyák.

– Kell írnom egy cikket, mondom a fiamnak. – Miről? – kérdezi ő. – Nem tudom – felelem. – Kell írnod egy cikket, és nem tudod, miről? – képed el. 

Most látom, milyen messze jártál, mondom egy barátomnak. Látom a szemedben. A múlt hónap iszonyúan megpróbáltató volt számára, minden, amit biztosnak hitt az életében, megingott.

Kitakarítottam, a gyermekek elvoltak, a kicsi totyogott utánam, az este még hátravolt, úgyhogy gondoltam, besegítek még egy kicsit, s valami olyat is megcsinálok, ami nem dolgom: kimosok, kiteregetek, amire hazajönnek, lesz nagy öröm. Két nagy kupac, egyikbe a fehérek, másikba a tarkák, be a gépbe, örvendezem, hogy én milyen ügyes vagyok.

Megyünk az utcán, valaki rám köszön, nagyon kedvesen, mint egy rég nem látott ismerősre. Én is visszaköszönök, a kedvességet kedvességgel viszonzom. Ki volt az? kérdi a fiam.

A Débe jártunk német órára. Ők voltak a törisek, a filósok. Mi voltunk a nyelvesek, a Cések. Szerettem mind a tanárnőt, mind a nyelvet, de eléggé semmis, visszahúzódó, arctalan leányka voltam a liciben, tehát az, hogy nagyon jó németes lettem, a tanárnőn kívül fel sem tűnt senkinek. Így aztán ez sem varázsolhatott láthatatlanságomra némi láthatót.

– Hogy vagy? – kérdem a velem szemben ülő fiatal lányt. – Jól, bár kicsit izgulok a holnapi vizsga miatt.

Folytatom ott, ahol egy hónapja abbahagytam, azzal, hogy ismét iskolába járok. Hetente kétszer két és fél órás némettanfolyamon veszek részt. Néha lemarradok, túl gyors az iram, máskor hirtelen bevillannak régen tanult dolgok, nyelvtan, szókincs, valami a helyére kerül, összeáll egy kép, és gyorsabban válaszolok, mint a többiek.

Örömmel ültem be ismét az iskolapadba, újra németül tanulok. Egyszer csak azon kapom magam, hogy valakivel, valami megfoghatatlan ideológiával vitatkozom magamban. Mert már kiskorában ráfogják a gyermekre, hogy inkább humán vagy inkább reál beállítottságú.

Külföldi barátaim látogattak meg, s ahogy ez lenni szokott barátéknál, „az én barátom a te barátod” alapon megismerték pár itteni barátomat.

Tegnap, vacsora közben rámnéz a gyermek, elkapom a tekintetét, de csak amikor megszólal, akkor tudom beazonosítani. Anya, mi híresek vagyunk? Visszanézek rá, apám szemével, amivel mindannyiszor nézett, ha ágáltunk, és az ő hangján is kérdezek vissza, van ennek egy metszése, mintha szeretetlen hang lenne: miért kérded? Hát csak úgy, szeretném, ha nagy sztárok lennénk! De már csak játssza a nagy magabiztost, elbizonytalanodik, majd mégis visszatér belé a csakazértis.

Ha a csempekályha köré gyűltünk, nem játszottunk, nem is énekeltünk. A kályha tátott szája a meleget, a fa illatát, ropogását kínálta, szikrákat, lángokat és meséket árasztott felénk. A mesék nem királyfi król és királylányokról szóltak, hanem rólunk. Magunkat meséltük szakadatlanul, megunhatatlanul, újra és újra. Mi voltunk a kaleidoszkóp, az azt forgatók és a nézői is egyszerre.

Múlt nyáron egy éjszaka, tizenegykor, amikor én már javában aludni szoktam, vagy legalábbis arról álmodni, hogy már javában alszom, kaptam egy üzenetet egy újdonsült ismerősömtől.

Pár napja megkérdezték tőlem, milyen volt a szülőfalumban felnőni. Én csak ezt tudom, feleltem, mivel nem tudhatom, milyen lett volna máshol nőni fel. De talán ennek a környezetnek köszönhetem, ahol minden felnőtt ember ismerte egymást, a csemetéket pedig vonásaik alapján gyorsan beazonosították, hogy számomra a másik ember, még akkor is, ha én nem ismerem őt, nem veszélyes idegent, ellenséget jelentett és jelent, hanem valakit, akinek köszönni kell, aki útbaigazítást adhat, segítséget nyújthat. Ezzel a bizalommal indulok mindannyiszor útnak...

Rajongva meséltem róla otthon édesanyámnak, s most, hogy erről írok, csodálattal gondolok vissza abból az időből édesanyámra, hogy bölcsessége mélyebb volt féltékenységénél, hiszen akár féltékeny is lehetett volna erre a „pótanyára”. Neki mondtam el mindazt, amit édesanyámnak nem tudtam.

Örök harag – mondtuk, és hittük kb. öt percig, annál tovább már kezdett kibírhatatlanná válni ez a fajta öröklét. És gyorsan jól kibékültünk, megkönnyebbült lélekkel zajlott ismét a játék, ha sírás is volt közben, és gyakran volt, bömbölés is, akkor még azzal a sírás utáni, kicsit reszkető légzéssel.