„Navigare necesse est!” – azaz: márpedig hajózni kell, mondja a közhellyé koptatott római mondás. Pedig eredetileg a rómaiak sem sokat értettek a tengerek meghódításához, és amíg össze nem csaptak Karthágóval (Hannibál itáliai hadjárata idején), szükségük sem nagyon volt katonai flottára. Aki pe­dig el akart adni nekik valamit, az amúgy is maga szállította Róma kikötőjébe, Ostiába az árut.

A megállapodott, otthona biztonságát és állandósá­gát kedvelő ember (és sokan vagyunk ilyenek) hajla­mos rendellenesnek látni azt, ha valaki kilép korábbi közösségéből, és új életet kezd a világ valamely másik pontján. Legtöbbször a természetes, normális élettel való szakításnak érezzük, elháríthatatlan kényszerek­nek tulajdonítjuk ezeket a döntéseket.

Manapság szere­tünk azzal kérkedni, hogy környezetünk, a Föld minden ko­rábbinál jobban „összement”: gyorsab­ban kapunk meg egy e-mailt, mint tizenöt éve egy levelet (bár tizenöt éve egy levél még nem volt gyor­sabb, mint 1860-ban, amikor Nagyvárad mellől két nap alatt ért Budára), hamarabb jutunk el autóval, busszal, re­pülővel vagy vonattal célunkhoz, mint néhány évti­zeddel ezelőtt.

Amikor a 19. századi Európában, így Magyaror­szágon is, sorra bekövetkeztek a polgári forradalmak, sokan úgy gondolták, hogy a feudális jogrend korlá­tainak lebontása, a nemes és nem nemes közti kü­lönbség megszüntetése után lassan megszűnik a tár­sadalmi osztályok elkülönülése is...

Ki ne szeretne néha elvegyülni a sokadalomban, barátokkal összefutva meginni valamit, miccset, flek­ként, kolbászt, vattacukrot, rahátot enni, vásárfiával hazatérni?

Ha történelmi regényekből vagy drámákból próbá­lunk tájékozódni a korábbi korszakok italfogyasztási szokásairól, könnyen támadhat az a benyomásunk: Európában, egy-két évszázaddal ezelőtt, szinte min­denki alkoholista volt, nem is szólva a még régebbi időkről.

Kinek ne jutna eszébe a mohácsi csata és Tomori Pál, a magyar sereg vezére? Aki ugyan hosszabb ideig viselte a temesi bán katonai tisztségét, és így a határvidék katonai főparancsnoka is volt, de mindenek előtt mégiscsak kalocsai érsek­ként jutott pályája csúcsára.

A különböző választások – némileg idealista és feltétlenül jóhiszemű megközelítésben – a „demokrácia ünnepei”. Ehhez képest a régi magyar szakszavak jelentős részéhez mára negatív tartalom tapadt. A kortes, a korteskedés, vagy éppen a fentebb is megidézett kortespálinka hangulatilag is inkább a balkánias szavazatszerzési mesterkedéseket idézik, mint az érett és felvilágosult, öntudatos polgárok ésszerű választását.