Szabályozott erőszak

László Gyula rajza (forrás: nol.hu)
Az erőszak – a természet tanúsága szerint – az élet velejárója. Szigorúan célhoz kötve ugyan, de ott van szinte minden állatfaj életében, zsákmányszerzésként a csoporton (falka, kolónia stb.) belül: a rangsor eldöntésére, a saját terület kijelölésére és megvédésére vagy épp az önvédelem érdekében. Az erőszakot a legszigorúbban az emberi társadalomban korlátozzák, hiszen a legtöbb erkölcsi útmutatásul szolgáló vallás és nyomukban a laikus filozófiák döntő része is tiltja az erő önkényes, céltalan, az emberi életet veszélyeztető vagy károsító felhasználását.
Évezredek során a különböző fegyveres szervezeteknek és intézményeknek a szabályok betartatása és a társadalmi béke fenntartása mellett egészen más funkciói is voltak. Egy-egy közösség, társadalmi forma működésére sokszor igencsak jellemző a fegyveres erők szervezése.
Amikor a háború hivatássá válik
Róma aranykorára ez a szervezeti forma jelentős mértékben átalakult. Az elit alakulatnak számító légiók csak római polgárokból állhattak, az összességében nagyjából hasonló erőt kitevő segédcsapatok sorait töltötték fel a provinciák ilyen-olyan rendű lakóival. Az utóbbiak számára azonban, szemben a görög városállamok hadseregeivel, a kiterjedt háborúk a felemelkedés lehetőségét kínálták, szolgálatuk jutalma lehetett a teljes polgárjog elnyerése és egy tisztes birtok a közföldekből. Sokszor a politikusok versenyét is a sok ezer letelepített, harcedzett, hűséges és immár polgárjoggal bíró veterán döntötte el, akár a választásokon, akár a harcmezőn.
A későbbi századokban az európai hadseregek ismét kis létszámúak voltak. A katonáskodás joga és kötelessége – többek között a lovagi felszerelés hatalmas költségei miatt – a klasszikus feudalizmusban is egy szűk csoportot, a hűbéri lánc tagjait illette meg, rajtuk kívül leginkább hivatásos zsoldosok, illetve egyes országokban, például Magyarországon, a hadseregben játszott szerepük miatt kiváltságokkal felruházott csoportok (székelyek, besenyők, jászok és kunok) jelentek meg a harcmezőn. A 17. századra a „profivá” válás odáig jutott, hogy a harmincéves háborúban katonai vállalkozók árulták szolgálataikat – igaz, emberanyaghoz sokszor már csak kényszerrel, sorozással jutottak.
Az utolsó előtti nagy változást a francia forradalom indította el. A nemzet és a haza védelmében bevezetett és a 19. század végére egész Európában elterjedt általános hadkötelezettség pedig ismét csak a polgárok egyenlőségét, a hazával szembeni egyenlő kötelességét fejezte ki, most már nem zárva ki senkit ebből a körből. Csakhogy közben az erőszak szabályozása is olyan jól sikerült, hogy 1945 óta elmaradtak az átfogó, Európát és a világot is megrázó háborúk, melyek minden polgár részvételét igényelték. A háború ismét hivatássá vált, és hadseregeink visszatértek a hivatásos katonaság rendszeréhez.
A lovas-nomád törzsek (mongolok, hunok, magyarok stb.) körében szinte minden férfit fegyverforgatónak tekintettek, és bármelyik pillanatban készen kellett állniuk a harcra, a hadsereg hierarchiája a törzsfőktől lefelé megegyezett a társadalmi ranglétrával. Más esetekben, például az ókori görögöknél szigorúbb választóvonalak húzódtak a lakosság egyes rétegei között.
A teljes jogú athéni vagy éppen spártai polgárok számítottak a hadsereg tagjainak, háború esetén ők vonultak a „haza” védelmére. Athénban a hadsereg nem csak ilyen módon fejezte ki a polgárok egyenlőségét, hanem úgy is, hogy a hadvezéreket a népgyűlés választotta meg egy-egy évre.