Manapság bármerre nézel, azt látod, a többség nagyon jól tudja a mit és a hogyant, megmondanak, parancsolnak, eldöntenek, kioktatnak. Első látásra azt hiszed ezekről az emberekről, hogy sínen vannak, biztosak a dolgukban, és felszakad a sóhaj, bárcsak én is le tudnám vetkőzni a félelmemet, szorongásomat, bizonytalanságomat. Aztán, ha jobban megismerkedünk velük, látjuk, ők is emberből vannak, az ő világuk is összeomolhat, ha nem sikerül a vizsgájuk, elhagyja a szerelmük, meghal valaki nagyon szeretettjük, csalódnak a világban. Tehát még ezek a látszólag nagyon sikeres emberek sem adhatnak biztos receptet a kezünkbe. De akkor ki adhat? Ki mondhatja meg, mi a teendő? Mi a jó és mi a rossz? Merre menjünk, hogyan döntsünk? Ezt senki nem mondhatja meg sem nektek, sem nekem. Mert senki nem élhet senki helyett. Mindenkinek magának kell begyűjtenie mind a pofonokat, mind a csókokat. Ahány ember, annyi élet.

Ezért én is csak magamról mesélhetek nektek, és csak azt mondhatom el, hogy nekem mi segít élni, miért van az, hogy gyakran tudok boldog lenni, kacagni, hülyéskedni, örvendezni, még olyankor is, amikor a fél világ szerint ezt nem kellene vagy illene tennem. Merek olyan dolgokat csinálni, amiket egyesek már gyerekeskedésnek vagy őrült dolognak néznek. A télen kifestettem temperával, színes, miniatűr képekkel egy hatalmas képrámát. Részt is vettem vele egy kiállításon, ahol kiállítottuk a keretet: üresen, kép nélkül. Felőlem gondolhattak az emberek, amit akartak, tetszett a képkeret, de még ennél is jobban tetszett a megfestése.

Amikor pedig nagyon a béka feneke alatt vagyok, azt mondom magamnak: nyugi, ez is elmúlik. És valóban, eddig még mindig elmúlt, mert ilyen az idő természete, amikor úgy érezzük, rosszul megy sorunk, múlik, amikor pedig jól megy sorunk, telik. De újabban a boldogabb, felhőtlenebb időszakokban is emlékeztetem magam: ez is elmúlik. Akkor meg hogyan tudok örülni? Nem rontja-e el örömömet az elmúlás tudatából fakadó szomorúság? Ha hiszitek, ha nem, nem rontja el, sőt, meghatványozza. Mert ez a kis „nyugi, ez is elmúlik” figyelmeztetés arra irányítja figyelmemet, ami abban a pillanatban történik velem, bennem.

Hogy jobban megértsétek, felteszek egy kérdést: hányszor ettétek meg úgy a szendvicseteket, hogy éreztétek végig az ízét? Úgy saccolom, bizonyára ritkán. Az első, elcsodálkozó pillanat után, hogy de finom ez a szendvics, figyelmünket el is rabolják nyargalászó gondolataink. Már csak falunk, de fittyet hányunk arra az örömre, amit a szendvics íze szerez nekünk. Már a Szidi szoknyáján, a Peti új bicaján, a tegnapi veszekedésen vagy a holnapi vizsgán, nyaraláson jár az eszünk. Pedig ha a szendvics ízénél maradnánk, akkor örülnénk minden falatnak, tudnánk, most esszük ezt, most finom, most van a most. Aztán elfogy, aztán holnap lesz, de ami történik, az mindig éppen most van, ebben a pillanatban, ettől válik még értékesebbé. És nem baj, hogy gyűlnek mögénk a holnapok, hogy nem tudjuk megállítani ezt a percet, vagy előrehozni egy elképzelt jövőbeli remek helyzetet. Hiszen soha nem tudhatjuk, mit hoz a következő perc. És ha van kaland, amiért megéri örülni annak, ami most van, akkor az talán éppen ez az: egyszeri és megismételhetetlen csoda életed minden pillanata, ez is, amikor ezt a mondatot olvasod.

Ahányszor úgy érzed, az élet nem szeret téged, ez csak azért van, mert – a szendvicsevésnél maradva – evés közben elfelejted, mit (t)eszel, és a Kitudjami Gondolatok Országában csavarogsz. Nézz körül most (és a most mindig pont akkor van, amikor eszedbe jut, hogy éppen most van a most) az életedben, a családodban, az osztályodban, emeld fel most a szemed és keresd a társaid tekintetét. Figyelj egy kicsit arra, amit ott legbelül érzel: mert ez vagy te, ez a kincs, ez a csoda, ez a világnak nekivágó, két lábon járó szeretetbatyu, mindazzal együtt, amit ez a pillanat hoz magával.

Megjelent a Cimbora 2012/8-as számában