Tegnap a fiam kulcsot kapott, házkulcsot. Nehéz helyzet után voltunk, s bár megbeszéltük a dolgokat, tudtam, vannak, amin a beszéd nem, csak az idő enyhít. Ült a földön, játszott. Leültem mellé. Ezentúl ez a te kulcsod, egyedül járhatsz, kelhetsz. Tudom, hogy most nagy fájdalomban vagy, de ilyen mindig lesz. Mindig, egész életedben lesznek olyan helyzetek, amelyek nehezek. Kérlek, nézz a szemembe. Sötét szemén árnyék ül, félelem, aggodalom, én még kicsi vagyok árnyékok. De azt is tudnod kell, hogy mindig ad az Isten kezedbe kulcsot, ami ajtót nyit, ami megmutatja, merre tovább. És növekedsz, fejlődsz, változol. Nyolc és fél évének elég ennyi szó, még sok is. De az árnyékba már erő is vegyük. Mostantól egyedül megyek iskolába, és egyedül is jövök, feleli.
Csak, mivel azért én még kicsi vagyok, holnap reggel még kísérj el. Rendben, felelem, de csak a sarokig. Addig, ameddig szoktál? Nem, az útkereszteződésnél már neked kell boldogulnod. Reggel még elismételjük, mire figyeljen. Ma az erkélyen könyöklök, várom haza. Megérzi, felnéz, ragyog, már messziről kiabálva meséli az élményeit. Miközben az asztalnál csemegézzük a szőlőt, elmondja, hogy azért ma egy kicsit félt hazajönni. Ez természetes, felelem, de csak addig félünk, amíg belejövünk.
Lehet, hogy neked már régóta van kulcsod a lakáshoz, régóta egyedül jársz, kelsz. Mégis, biztosan gyakran érzed magad kulcstalannak.

Vagy azt hiszed, te jobban tudod, milyen kellene hogy legyen az a kéz, az a kulcs, s lebecsülöd, megveted az élet láthatatlan tenyerét? Igen, néha félelmetes is tud lenni ez a kulcs, mint most, a kisfiam életében. De ha bevallod, hogy félsz, máris nem félsz annyira. Ha a félelem ellenére megpróbálkozol, akkor még kevésbé félsz. Ha a maradék félelem ellenére elindulsz és lépéseket teszel, akkor egyszer csak azt veszed észre, bármilyen hihetetlennek is tűnik, már nem is félsz, hanem élvezed azt a világot, aminek ajtaját a kulccsal éppen kinyitottad.

 Megjelent a Cimbora 2016/6-os számában