Ki kinek is töri le a szárnyait?
Kónya Eszter illusztrációja
Letört szárnyainkért hajlamosak vagyunk másokat vádolni. Erre a bűnbak-szerepre szüleink, testvéreink, barátaink, tanáraink a legalkalmasabbak. Ha ők nem lettek volna, sóhajtjuk, akkor ezzé vagy azzá válhattam volna, válhatnék. De (!) mindig ezt mondta vagy azt mondta, mindig ezt tette vagy azt tette, mindig így meg úgy.
Valóban jelen vannak ezek az emberek az életünkben, és igenis hatnak ránk. Szeretnek és bátorítanak, vagy éppen – bár a szándék mindig a javunk akarása – bántanak és lebeszélnek. Látszólag tehetetlenek vagyunk mások viselkedésével szemben.
És gyakran nagyon fáj ez a viselkedés. De mindannyiszor, amikor éppen letörik szárnyainkat, megcsonkítva kreativitásunkat, szabadságunkat, életörömünket, eredendő életerőnket, valami bennünk mélyen megmozdul. Lelkünk reagál a helyzetre, és jelez nekünk. Érezzük ezt a megmozdulást, és valamerre elmozdulunk mi magunk is, életünk iránya is. Elmozdulhatunk az önsajnálat, a feladás felé: ha már úgyis azt akarjátok, hogy nekem legyen rossz, akkor tessék, legyen rossz, s legyetek ti boldogok. Ha nektek ez örömet okoz, akkor én szenvedek. Ha már áldozatnak kell lennem, legyek én a tökéletes áldozat. Ismerős ez a lelki magatartás? El lehet tölteni egy egész életet, nem csak egy tanévet vagy az iskolai éveket úgy, hogy az ember ki nem fogy a vádaskodásból.
De megmutatkozik egy más irány is. Ebben lázadás van, a saját válaszok, megoldások, utak keresése. Ez cselekvést igényel. Ez a cselekvés lehet, kezdetben csak annyiban tud megnyilvánulni, hogy mindennap meglocsolok egy bennem élő álom-, vágymagot. Ez a cselekvés, legyen látszólag bármilyen jelentéktelen, a csakazértis-t erősíti.
Az önsajnálatból kilépek és cselekszem. Búcsút mondok áldozat-szerepemnek, és kipróbálom a legkisebbik királyfi ét, aki elindul, s az úton aztán mindenféle történik vele, legtöbbször jó nagy baklövéseket is elkövet.
A cselekvésben erő van. Ha cselekszem, akkor annak következménye lesz, és látom, hogy bizony előfordul, a cselekedeteimmel megbántok másokat, szárnyakat török le, pedig ez egyáltalán nem állt szándékomban. Mégis, ezekért a szárnyletöréseimért már nekem, magamnak kell viselnem a következményeket.
Édesanyám azt szokta mondani: csak az nem tör össze semmit, aki nem mosogat. Ezzel a mondásával kívánok nektek gazdag új tanévet! Talán sikerül eggyel több szemszögből ránézni osztálytársaitokra, tanáraitokra.
