Múlt nyáron egy éjszaka, tizenegykor, amikor én már javában aludni szoktam, vagy legalábbis arról álmodni, hogy már javában alszom, kaptam egy üzenetet egy újdonsült ismerősömtől. Egy erdélyi kisváros pizzázójából írta rajongva, hogy ha egyszer arrajárok, feltétlenül menjek be oda pizzát enni, ki ne hagyjam! És a tulajdonost is feltétlenül ismerjem meg, mert nagyon jó fej. Elolvastam az üzenetet, nagy álmosan, s lebiggyesztett ajakkal állapítottam meg, hogy ez a fickó jó bolond, olyan üzenetet küld, mint egy szerelmes. Pont nekem, aki amúgy sem rajongok a pizzáért. Meg aztán miféle ízlése lehet, így rajongani egy pizzázóért?! Ha legalább valami ínyenc étteremről írt volna, még talán, mondjuk. Meg aztán mit érdekel engem akármilyen pizzázó tulajdonosa. Azzal lefeküdtem aludni, a bennem szunnyadó összes sznobbal együtt.
Pár hónappal később úgy alakult, hogy abban a kisvárosban volt dolgom. Érdeklődésemre, hogy hol lehet jó vegetáriánus ételt enni, mindenki egy pizzázót ajánlott. De hát én nem vagyok oda a pizzáért, védekeztem, viszont mindenki győzködött, igazán, csudafinom, nem csak pizza van ott, bármi van, és minden jó. Beadtam a derekam, s ahogy az otthonos, mintha-csak-saját- konyhámban típusú kis étteremben beleharaptam a brokkolis pizzámba, s lehunyt szemmel hümmögtettem meg nyámmogtattam, az első gondolatom az volt, küldök egy üzenetet mesterszakács barátnőmnek, feltétlenül jöjjön el ide, és kóstolja meg a pizzát, s ha lehet, engem is hozzon majd magával, üljünk itt egy hetet, s együk végig a menüt. Miután kiáradoztam magam gondolatban, hallom, ahogy egy kisfiú azt mondja, köszönni akar a tulajdonos bácsinak.
S amikor meghallottam a tulaj nevét, leesett a tantusz: erről a helyről kaptam én alig pár hónapja a rajongó üzenetet.
Süppedeztem befele a székembe a szégyentől, összes szunnyadó sznobom kussolt, s ettem nagy csendben a finomat. Hanem aztán, amikor a tulajdonos pont a mellettem lévő asztalhoz ült, nem álltam meg, hogy meg ne szólítsam. Elmondtam neki, énnagyképűségem mekkora leckét kapott az ő étterme által. Nagyot kacagott, egy kicsit még beszélgettünk, aztán kikísért, én pedig már eléggé boldogan, de kicsit még mindig pironkodva gondoltam magamban: na tessék, ráadásul még az üzenet második fele is igaz, valóban jó fej ez a tulajdonos.
Azóta is barátkozunk, s nem csak, hiszen utamon bizonyos értelemben segítőmmé is vált.
Tanulom a leckét szüntelen, hogy mindannyiszor, amikor valamit vagy valakit lebecsülünk, éppen ki akarunk rekeszteni egy segítő impulzust az életünkből, okosabbnak gondolva magunkat annak nagy folyamánál, pedig hajaj, kis csermelyecskék vagyunk, nem egyéb.

Megjelent a Cimbora 2016/7-es számában