Aranyláz és erdei mesevilág

A képregény vizuális világa a 19. századi aranyláz korszakába röpít vissza, amikor főként Észak-Amerika az aranyat kutató, meggazdagodást remélő tömegek célpontjává vált. A képregény történetének kezdetén aranylázban égő csoportot ismerünk meg, akik a közeli hegy gyomrából kimosódó arany nyomában járnak: „– Nem könnyű munka. Férfiembernek való. De megéri! – Azt mondják, átok ül az aranyon” – beszélik a tűz körül ülve. Csatlakozik hozzájuk az ismeretlen földről érkező, gyanús megjelenésű testvérpár, akik hercegnek mondják magukat, bár inkább kalóznak nézhetnénk őket.
A 19. századi aranyásók világából a főszereplő éjszakai, erdei sétájával jut át az olvasó is a mitikus, mesebeli időbe és térbe, a vízitündérek világába. Itt ismerjük meg a három vízitündért, és az önmagát hercegnek kiadó főszereplő is itt ismerkedik meg jövendőbelijével.

Görög mitológia, román irodalom és a mesevilág alakváltói

A vízitündérek (románul: știma apelor), a görög mitológiából ismert naiaszokhoz vagy najádokhoz hasonlóan, az édesvizek gondozói. Ez a kettős figura, amely a képregény történetének központjában áll, nemcsak az édesvizek békéjéért felel, hanem néha bosszúálló is, ilyenkor árvizeket vagy szárazságot hoz. A román irodalomban több szerző is utalást tesz ezekre az elbűvölő mitológiai lényekre: Mihail Sadoveanu a Zâna lacului, Vasile Voiculescu a Lostrița, Cezar Petrescu pedig az Aranca, știma lacurilor című versében.
Csakhogy a Vízitündér három női alakja nem sellőszerű lényként jelenik meg, hanem olyan alakváltóként, amely vidra bőrbe bújva óvja a természetet. Az, hogy a vidra ragadozó állat, jól tükrözi a vízitündérek jellemének kettősségét: néha aranyos, játékos kisállatok, máskor veszélyes vadászok.
A mesék világában gyakran találkozunk állatbőrbe bújt vagy abban született hőssel, akitől jövőbeli kedvese ellopja bundáját, majd megsemmisíti, hogy örökre emberi alakja maradjon. Ilyen történetet olvashatunk például Benedek Elek gyűjtésében, a Sárga kicsi kígyóban. Ebben a mesében a szegény ember fia születik kígyóbőrben, és ilyen alakban próbálja elnyerni a királykisasszony kezét.
A képregény vízitündérei alakváltó mesehősökként a természet és az ember között állnak, inkább a természet oldalán. De miért is van szüksége a természetnek védelemre?

Varázslatos képek és balladai homály

A csodálatos mese történetével együtt a képregény rajzai is részei a varázslatnak. A kiadvány lakkozott oldalainak színvilága, a képekben kiemelt részletek, a régi fotókkal ábrázolt múló idő, a szereplők arcjátéka, a gondolatbuborékok formája beszippantja az olvasót a képregény mesevilágába.
A borítón félig vízbe merülő női alak, a kép zöldes világa az erdei vizek hűvösét idézi. A lány szép vonásai azonban gyanakvásba fordulnak, mintha az olvasóval nézne farkasszemet, és azt mérné fel, hogy barát vagy ellenség az, aki épp őt figyeli. Ahogy egyet lapozunk, már egy vidra néz ránk okos szemével. A figyelmes olvasó a vidramosolyban a korábban látott vízitündér arcvonására ismerhet.
A képregény több oldalán egyáltalán nincs szöveg, hiszen a dinamikus események a gyorsan váltakozó képkockákon pörögnek, igaz, olyan oldalak is vannak, ahol egy-egy részlet kiemelésével a képek lelassítják a történetet.
Az emberek és a természet mitikus világának különbségét a betűtípusok is jelzik: amikor a vízitündérek világában vagyunk, amikor a tündérek egymással vagy a szintén alakváltó farkassal beszélnek, amikor ráolvasást vagy átkot mondanak, ősi íráshoz, rúnákhoz hasonló betűk jelennek meg.

„Süvíts, orkán, vihart hozó,
repülj, felhő, havat ontó!
Károgj, varjú, zúg a szél,
esik a hó, itt a tél” – hangzik a két vidratestvér és a farkas varázslata, amellyel meg akarják védeni hegyeiket és azok élővilágát a betolakodóktól.

A történet folytatását nem áruljuk el, de nem is zárul le teljesen, hiszen a szerzők elmondása szerint már úton van a folytatás, amelyet mi is nagy izgalommal várunk!

– Milyen képregény-hagyományhoz áll közel a kiadvány képi világa? Milyen hagyományok ihlették a figuráidat?
– Valahol a tág értelemben vett európai képregény és a japán anime határán áll. A szereplőket stilizálom, a háttereket festem, ezért inkább animációs filmhez hasonlít, mint képregényhez. Amikor nekivágtam a Vízitündérnek, egy finn művész, Minna Sunnberg stílusa tetszett nagyon. Látszik is a hatása, főleg a történet első részében.
– A képregény címe a görög női istenségeket, a naiaszokat idézi meg: a rajzok elkészítésében támaszkodtál-e ezeknek a lényeknek valamilyen korábbi művészi ábrázolására?
– Nem, ez nem fordult meg a fejemben, pedig milyen jó ötlet lett volna!
– Egy interjúban azt mondtad, hogy a lehető „legkomplikáltabb stílust” választottad a rajzokhoz. Mit jelent ez?
– Egy kicsit túl van dolgozva, emiatt nagyon időigényes munka volt. Tiszta, egyszerű, pontos mesemondás helyett túlcifrázott lett. Ez nem rossz dolog önmagában, csak vasárnap este az, amikor még mindig nincs meg az a rongyos oldal, pedig egész nap ezen gürcöltem?!
– A történet, bár meghatározhatatlan múltban játszódik, engem nagyon emlékeztet a verespataki aranybányászat történetére az emberi kapzsiság határtalanságáról a természet kincseivel szemben. Volt ebben a párhuzamban tudatosság?

– Nem szándékosan. Nem akartuk aktivizmus felé vinni a mesét, de általánosan a mohóság és emberi telhetetlenség nagyon benne van. Persze, az emberek nem mindig gonoszak, míg a természet védői sem mindig ártatlanok.

– Mikor vehetjük kezünkbe a képregény folytatását? Tudnál még ajánlani magyar nyelven hozzáférhető képregényt fiatal olvasóinknak?
– A második kötetet 2020-ra tervezzük, valószínűleg a kolozsvári Jazz in the Park rendezvény alatt fogjuk bemutatni, ahogyan az elsőt is. Bill Waterson Kázmér és Hubáját ajánlom mindenkinek, mindig.

Megjelent a Cimbora 2019/7-es számában