Jordan Tannahill fiatal kanadai drámaíró Concord Floral című műve alapján Kolozsváron és további négy európai városban válogatott diákcsapattal együttműködve hoztak létre színházi produkciókat. 2019 őszén a kolozsvári alkotók olyan színházi élményt ígérnek, amelyben „a generációk közti különbségek elmosódnak, közös dimenzióba kerül fiatal és felnőtt, szülő és gyermek. Az előadás olyan általános érvényű témákat boncolgat, mint a bűntudat, szexualitás, meggondolatlan gesztusaink visszavonhatatlan következményei, az elkerülhetetlen közösségi létben rejlő magány, s teszi mindezt ennek a különleges generációnak a szemszögéből.”

– Az előadás leírásában még az is szerepel, hogy a fiatal színészek digitális bennszülöttek. Mit jelent ez a kifejezés, miért van szükség a különbségtételre? Csak számomra tűnik lealacsonyítónak?
– Fontos, hogy felnőttként tudomásul vegyük, milyen életformához kell alkalmazkodniuk a mai tizenéveseknek, hogy nyitottabbá váljunk a megértésre, alkalmazkodásra és megújulásra. Mi még megéltük a változás folyamatát, viszont ezek a gyermekek az analóg időkről csak hallomásból tudnak. Talán azért gondoljuk lekezelőnek a megnevezést, mert a technológiai fejlettséget hajlamosak vagyunk negatív előjellel elképzelni, a beleszületőkre pedig áldozatként tekinteni. Rossz esetben ítélkezve viszonyulunk értékrendjükhöz, amelyet nyilvánvalóan befolyásol a digitalizáció. Az alkotócsapattal pont azt szerettük volna elkerülni, hogy az előadás tüntetés legyen a digitális világ ellen – ami szerintem értelmetlen próbálkozás lenne –, illetve propaganda egy „jobb” élet mellett.

– Mi fogott meg benneteket Tannahill drámájában?
– A drámát a Digital Natives nevű projektben vittük színpadra, amelynek feltétele volt, hogy ezt a szöveget dolgozzuk fel fiatal előadókkal. Nagyon vágytunk a közös munkára, talán ez ösztönzött kezdetben a leginkább arra, hogy a drámát a lehető legjobban megértsük, és megtaláljuk a közös hangot.
Érdekes módon az alkotócsapat felnőtt tagjai sokkal többször futottak neki a szövegnek, mint a fiatalok. Nekünk nehezebb volt átállni a dráma nyelvére, mint nekik.
Végül, ami szerintem mindannyiunkat megfogott, az a dráma filmszerűsége, a képi világ, amit ontott magából, thrillerhez hasonlítható hangulata, a szövegben rejlő bátorság és magabiztosság, ami tulajdonképpen a tinédzsereket jellemzi. A képzeletvilágunkat olyan intenzíven kezdte beindítani, hogy a munka, mintha valami szabad gyermeki fantáziálgatás és játszadozás lenne, egyetlen pillanatig sem volt terhes és nyomasztó. Ilyet ritkán tapasztal az ember, amikor színházat csinál. Nem tudom elkülöníteni a drámát az előadó csapattól. Nem a szöveg fogott meg elsősorban, hanem a fiatalok és a szöveg találkozása. Ahogyan megszólalt belőlük, vagy ahogyan elkezdték nagyon változatos módon értelmezni, ahogyan már az elején hatalmas biztonsággal és őszinteséggel merték vállalni a szöveg adta feladatokat. A szöveg nagyon gyorsan magától kelt életre általuk.
– Milyen volt együtt dolgozni a fiatalokkal, hogyan alakítottátok a koncepciót, a szereplőket, az elbeszélői hangokat?
– Még azelőtt, hogy olvastuk volna a lefordított drámát, már a válogatáskor elkezdődött egyfajta szereplőalakítás. Ferónak (Sinkó Ferenc, az előadás rendezője – szerk. megj.) zseniális volt az ötlete, hogy videócastingot hirdessen meg. Ez a médium megnyitotta a kapcsolatot köztünk, hiszen olyan eszközt kellett használniuk, amely számukra mindennapos. Amikor aztán a konkrét karakterekkel élőben találkoztunk, még izgalmasabbá vált, mert rengeteg variáció pörgött a fejünkben, s mindegyik a maga helyén jó lehetőség volt. Velük dolgozni számomra az eddigi egyik leghálásabb állapot volt. Nagyon bátran és profin álltak hozzá a munkához. Számomra a profizmus ebben az esetben azt a könnyedséget jelenti, amit felnőtt színészként nagyon nehéz elérni: az egymás elképzelése iránti kíváncsiságot, azt a fajta humorszintet és játékkedvet, amihez felnőttként sokszor fáradtak vagyunk. Ferót nem az érdekelte, hogy milyen színészi technikákat tudnak minél profibban elsajátítani a fiatalok, vagy hogyan tudnak artikulálni, karaktert alakítani, sokkal inkább, hogy számukra ne idegen hangon szólaljanak meg, hanem valami olyan anyagból, ami bennük rejlik, ami természetes, amitől helyettesíthetetlenek.

– Miért fontos a projektben, hogy fiatalok játsszák el a drámát?
– Egyfajta kikötés volt, hogy tinédzserekkel is dolgozzunk, az viszont, hogy egyáltalán nincs szükség felnőtt előadókra, számunkra vált egyértelművé. Úgy érzem, az előadás egyik legfontosabb hozadéka ma a bátorság a tabumentes kommunikáció létrehozására. Sokkal élesebb a találkozás ezzel a problémával, hiszen fiatalok fogalmazzák meg a színpadon. Másrészt kíváncsibbak voltunk az ő világukra, gondolataikra, mint sajátunkra. Sokkal több lehetőséget adott az, hogy ne legyen az előadásban felnőtt. A történet nem könnyed anyag. Hiba lenne azt gondolni, hogy a fiatal nemzedéknek kevesebb vagy lényegtelenebb nehézségei volnának a családban, barátságban, szerelemben, nemiségben. Ha lett volna felnőtt is a színpadon, talán akarva-akaratlan kialakult volna egyfajta fenntartás.

Részlet a dráma magyar fordításából:

– Melyik volt a kedvenc pillanatod a fiatalokkal folytatott közös munkában?
– Erre nagyon nehéz válaszolni, mert minden nap fantasztikus élmény volt velük. A beszélgetéseink, a közös labdázások, a felszabadult légkör, ami végig jelen volt. Mint megfigyelők folyamatos sokkhatás alatt álltunk, látva, hogy mennyi fantázia, bátorság és tehetség rejlik a fiatalokban. Egyik legemlékezetesebb próba számomra az volt, amelyiken hirtelen hatalmas kacagógörcs tört ki belőlünk, és legalább húsz percig tartott. A nagyszínpadon próbáltunk aznap, s egyszer csak mindannyian elkezdtünk kacagni, együtt, ugyanolyan intenzíven, alig tudtuk abbahagyni. Az egész átfolyt egy kacagó-gyakorlatba, amit Feró vezetett, majd nagy nehezen lecsillapodtunk. Akkor mindenki kiengedett egy csomó feszültséget magából.
– Az előadásnak melyik része szólít meg téged a legjobban?
– Változó, mivel az egész előadáshoz nagyon bensőséges ragaszkodás köt. Soha nem fogom tudni objektíven nézni, és nem is szeretném. Talán az a momentum érint a legszemélyesebben, amikor Bobbie-n kívül mindenkin szemfedő van, és sorban megszólal a szereplőkből a lelkiismeret nyomása. Amikor muszáj kimondani, hogy mi bánt, de annak a megfogalmazása csak úgy tud megtörténni, ha nem látod a körülötted lévő világot, s megpróbálsz magad is láthatatlanná válni. Sok szerepben magamra tudtam ismerni, és nagyon sok pillanat hangulatát vissza tudtam vezetni a saját kamaszkori állapotaimhoz. Mindig van egy-egy pillanat, amikor megtelik a szemem könnyel.
– Van az előadásban olyasmi, amivel nem tudtál azonosulni, nem értettél egyet?
– A végeredmény hosszas, átgondolt munka terméke. Minden kétely megfogalmazódott a munkafolyamat alatt, utána azon dolgoztunk, hogy minden szempont szerint megfontolt döntésre jussunk. Fontos volt, hogy az előadók hogyan látják és hogyan érzik magukat bizonyos helyzetekben, tudnak-e azonosulni a feladattal. Nincs bennem egyet nem értés, mivel az előadás nem propagál és nem oktat, olyan dolgokat fogalmaz meg, amiket nagyon fontosnak érzek.
– Mi volt dramaturgként a feladatod a dráma színre vitelében?
– Ez az első hivatalos dramaturgiai munkám, és nagyon hálás helyzet volt, mert nem voltam magamra hagyva egy pillanatig sem. Csapatként működtünk, nem voltak éles határok a szerepekben, többnyire mindent közösen csináltunk. A szöveggel való munka abból állt, hogy egy számunkra kezelhető dramaturgiai szál mentén felépítsük a jelenetsort, vágjuk, alakítsuk szabadon. Ezen kívül pedig a sok olvasópróba segített abban, hogy személyre szabott legyen mindenki szövege. Ha valakinek nem tetszett a sajátja, nem erőltettük, s ha valaki ragaszkodott egy-egy mondathoz, amihez mi annyira nem, akkor azt meghagytuk. Nem klasszikus dramaturgiai feladat volt, mert megpróbáltunk mindent a lehető legnagyobb szabadsággal kezelni.
– Úgy tudom, nem ez az első munkád, amely fiatalokhoz, az ő kérdéseikhez, az ifjúsági színházhoz kapcsolódik. Mi motivál?
– Összetett kérdés. Korábban, ha fiatalokkal foglalkoztam, általában párhuzamosan dolgoztam felnőttekkel is. Egyik kihatott a másikra. A fiatalokkal való munka nagyon ösztönzően hat a merészségre, a képzelet határtalanságára, hihetetlenül inspiráló. Mindig jó hatással volt rám, ha utána felnőtt előadókkal kellett dolgozni. Mint valami postás, viszed egyik helyről másikra az impulzusokat. Számomra ez az eddigi legjobb kombináció. Személyes nyereségem, de nyilván nem a legfontosabb. Az utóbbi időben sokszor vívódtam azzal, hogy tulajdonképpen mennyi látható haszna és következménye van annak, hogy emberek gondolnak egyet, megrendezik az elképzeléseiket más emberekkel, akik kénytelenek elfogadni és megérteni egy tőlük távol álló agy működését, majd megpróbálják a lehető legjobban azt véghezvinni, aztán jól megünnepelni, elmélkedni róla, majd készülni a következőre. Persze, ez most nagyon sarkított, tudom. A bábszínházban végzett munkám alatt jöttem rá, hogy mekkora felelőssége lehet a színháznak, ha gyermekekhez, fiatalokhoz szól, vagy ha velük csinálod. Hogy ilyenkor mennyire elengedhetetlen félretenni az egót, a saját kicsi elképzelésedhez való ragaszkodást. Ha fiatalokkal dolgozol, mintha elveszne a rendező fontossága, mert törékeny, sérülékeny az anyag, és nagyon nem mindegy, hogy mit közvetítesz, vagy ha hibázol, hogyan hozod helyre. Ha fiatalon jó élmények kötnek a színházhoz, az elég sokat tud jelenteni a következőkben.
– Milyen visszajelzéseket kaptatok a nézőktől, mennyire lett telitalálat az előadás?
– Eddig hozzám nagyrészt pozitív visszajelzések érkeztek. Szerintem általánosan mindenképp sikeres, de valószínűleg van olyan, aki nem tud vele azonosulni. Van, aki felháborodik, ami ebben az esetben fontos, mert szülőként vagy tanárként nem egyszerű szembenézni ennyi őszinte és bátor hanggal. De nem is lehet a végtelenségig elkerülni.
– Lehetséges, hogy Erdély más településein is bemutatjátok az előadást?
– Már két kiszállásra is elhívták az előadást, szeptemberben Sepsiszentgyörgyre, a pulzArt fesztiválra, októberben pedig Gyergyószentmiklóson játsszuk, a XIII. Nemzetiségi Színházi Kollokviumon. Remélhetőleg ezzel nem zárul a sor ☺.

Megjelent a Cimbora 2019/6-os számában