Tizenkét-tizenhárom évesen vesztem meg, mert nem volt mindig mehetnékem, és nem mindig tehettem. Meg voltam győződve arról, hogy akkor történnek a legvagányabb dolgok, akkor vannak a legjobb bulik, akkor lesz kint a szimpim is (mi így hívtuk azokat a fiúkat, akik tetszettek nekünk, most nem tudom, hogy hívják őket), amikor engem nem engednek a szüleim.