A valóság festői (realizmus)

1833-ban a párizsi bíróság börtönbüntetésre ítélte a Caricature (ejtsd: karikatür) című élclap rajzolóját, az uralkodót ábrázoló gúnyrajzáért. A művész, Honoré Daumier (domje) visszaeső bűnösnek bizonyult: továbbra is ostorozta karikatúráival az emberi gyarlóságot, önteltséget, ostobaságot...

Daumier és kortársai – a Gustave Courbet (kurbe) által realizmusnak nevezett irányzat követői – a mindennapok valósága felé fordultak. A nagy elődökkel ellentétben már nem bibliai, mitológiai történeteket, hősöket örökítettek meg, hanem az egyszerű emberek életének művészi ábrázolására törekedtek. A realista festészet nagyjainak – Camille Corot (koro), Jean-François Millet (mile), Wilhelm Leibl stb. – vásznain a falvak és városok népének mindennapi munkája, családi élete, ünnepei jelentek meg.

Szakítottak a romantikus festésmóddal a 19. század híres tájfestői, az ún. barbizoni iskola művészei, köztük Théodore Rousseau (ruszo) és Paál László is. Gyönyörű tájképeiket nem műtermeikben, hanem a természetben festették, legtöbbet a Barbizon közelében levő fontaineblau-i (fontenblo) erdőben.

Természethűségre és a valóság pontos ábrázolására törekedtek az 1869-ben létrejött nagybányai művésztelep festői: Ferenczy Károly, Csók István, Hollósy Simon és társaik is. Munkácsy Mihályt megrendítő témái (Siralomház, Csavargók, Zálogház...) avatták a romantikus realista művészet elismert mesterévé.

Visszatérés a múltba (preraffaeliták és szimbolisták)

1848-ban az angol művészek egy csoportja megalapította a Preraffaelita Testvériség Társaságát. A preraffaeliták – köztük Gabriel Dante Rossetti (roszetti) és Edward Burne-Jones (börn-dzsonz) – a Raffaello előtti középkori művészetet tekintették példaképüknek, és visszatértek az emberiség ősi – mitológiai és bibliai – jelképeinek, történeteinek ábrázolásához.

Elutasították a mindennapi élet eseményeinek megörökítését a 19. század második felében született szimbolista irányzat követői is. Festményeiken fantasztikus lényeket, érzéseket (szorongás, pesszimizmus, szerelem, vágy), rejtett összefüggéseket (jó-rossz, élet-halál) ábrázoltak.

Odilon Redon (rödo), Gustave Moreau (moro) és Edward Munch (munk) mellett közéjük sorolható egy-egy korszakában Csontváry Kosztka Tivadar és Gulácsy Lajos is. 

A „leglehetetlenebb mázolmányok” (impresszionizmus)

1876-ban botrányosra sikeredett egy párizsi kiállítás megnyitója. A fütyülő közönség és a műkritikusok egyaránt nevetségesnek tartották az elmosódott körvonalakkal, „természetellenes” színekkel festett „mázolmányokat”, amelyek „hadat üzentek a szépségnek”.

A skandallum okozói a modern festészet legnagyobbjai, a francia impresszionisták voltak: Pierre-Auguste Renoir (rönoár), Camille Pissarro (piszaro), Edgar Degas (dögá) és Claude Monet (mone). A valóságot úgy ábrázolták, ahogy egy adott pillanatban látták: műveiken a pillanatnyi élményt, a fény játékát, az első benyomást (impressziót) rögzítették élénk, ragyogó színekkel. Az irányzat névadó képe Monet A felkelő nap impressziója című festménye lett.

Az újítás mesterei (posztimpresszionizmus)

Néhány, a műkritikusok által posztimpresszionistának nevezett művész már az 1880-as években új eljárásokat keresett.

A kevert színeket nem a palettán, hanem – sűrűsödő, illetve ritkuló színpöttyökből, pontokból (franciául: point) – a vásznon előállító Georges Seurat (szörá) a pointillizmus úttörője lett. Paul Cézanne (szezan) élénk színekkel festett alapformákból (gömb, henger) alkotta kompozícióit. 

Paul Gauguin (gogen) erőteljes, kígyózó vonalakkal keretezte élénk színekkel festett alakjait. Vincent van Gogh (fan hoh) mozgalmas, apró ecsetvonásokkal festett, drámai hatású képei nemcsak a látványt tükrözték, hanem mély érzelmeket is. Henri de Toulouse-Lautrec (tuluz-lotrec) az éjszakai mulatók világának hagulatát ragadta meg festményein és művészi plakátjain.

Az irányzat legjelentősebb magyar képviselője, Rippl-Rónai József bekeretezett színes foltokból alkotott, általa „kukoricásnak” nevezett képeket festett.

A századforduló virágos stílusa (szecesszió)

1897-ben közel félszáz bécsi művész új irányzatot teremtett, amely a kivonulást, elszakadást jelentő szecesszió nevet kapta. A hagyományokkal szakító, art nouveau (nuvo)-nak (‘új művészetnek’) is nevezett stílus követői – Gustav Klimt, Alfons Mucha (muha) stb. – kerülték az egyenes vonalakat. Alakjaik légiesek, képeiken stilizált növényi motívumok, virágok, kígyózó indák sokasága tűnik fel.

Az irányzat hatott Csontváry és Rippl-Rónai művészetére is. Jelentős magyar képviselői voltak még a gödöllői művésztelep alapítói: a marosvásárhelyi Kultúrpalota falképeit megfestő Körösfői-Kriesch Aladár és a palota üvegablakait megtervező Nagy Sándor.

Megjelent a Cimbora 2012/9-es számában