Cimbi olvasólámpája
William Golding: A legyek ura
Európa, 2018
William Golding A legyek ura megírásáig tanárként dolgozott, később irodalmi sikere lehetővé tette, hogy teljes erőbedobással íróként dolgozzon. Az 1983-ban neki odaítélt irodalmi Nobel-díj indoklása: „Regényeiért, melyek a realisztikus elbeszélőművészet szabatosságával és a misztikum diverzitásával és univerzalitásával megvilágítják az emberiség helyzetét a mai világban.”
Bár gyakran előfordul, hogy fiatal szereplői miatt ifjúsági műként beszélnek A legyek uráról, és van, ahol suliban is kötelező olvasmány, a szerzői szándék szerint nem kifejezetten fiataloknak íródott a regény.
Mit mond a regény az ember természetéről?
Az 1954-ben megjelent könyv a második világháború felfoghatatlan tragédiájának lenyomataként is olvasható: képes-e az ember emberséges maradni, és ha nem, mi ennek az oka?
A történetben egy repülőgép-szerencsétlenség túlélői, néhány tizenéves angol kisfiú, egy lakatlan szigeten találnak menedéket: kezdetben sikerül összefogniuk, hogy életben tartsák a tüzet, amelynek füstjele megmentheti őket, aztán mégis egymás ellen fordulnak. A fiatal srácok egyik részét hamar elragadja a túlélésért – talán inkább a hatalomért – vívott harc, ennek pedig, ahogyan a felnőtt társadalomban is, tragikus következményei lesznek.
„Sokáig kellemes, szinte idilli játéknak tetszik az egész: a jólnevelt angol fiúk ragyogóan megbirkóznak a nehézségekkel, s követik Ralphot, a született vezetőt, aki tüzet gyújt, és expedíciót vezet a sziget felderítésére. Ám az idillben – eleinte szinte észrevétlenül – sokasodnak a bajok: a vezérszerepre pályázó Jack nem hajlandó engedelmeskedni Ralphnak, és a fiúk közül egyre többen állnak mellé, s imádják vele együtt a Legyek Urát.” (a könyv fülszövege)
A regényt a 21. században – nagy egyszerűsítéssel – az iskolai megfélemlítés elrettentő példájaként is lehet olvasni, de már olyan adaptáció is készült belőle, amelyben az összes szereplő lány, mondván, lányok is lehetnek hasonlóan kegyetlenek, mint a történet fiú szereplői.
„Tudom, hogy itt nincs szörny… úgy értem, olyan, ami agyarral, karommal támad… s azt is tudom, hogy itt nincs mitől félni…
Szünetet tartott.
– Hacsak…
Ralph nyugtalanul megmozdult.
– Hacsak…?
– Hacsak az emberektől nem.”
George Orwell: 1984
Európa, 2018
„Semmi sem a sajátod azon a néhány köbcentiméteren kívül, ami a koponyádban van” – olvashatjuk Orwell 1949-ben publikált regényében. A szerző minden írását átszövik személyes tapasztalatai: Indiában dolgozott helyettes felügyelőként, de nem értett egyet az angol gyarmatokat elnyomó politikával, ezért öt év után visszatért Angliába. Élt London és Párizs legszegényebbjei között, alkalmi munkákat vállalt, közben íróként és riporterként dolgozott (a BBC-nél is), de a spanyol polgárháborúban is részt vett (Hódolat Katalóniának című könyvében ír erről).
A Big Brother elnevezésű valóságshow Magyarországon 2002-ben, Romániában 2003-ban indult. A Nagy Testvér mindent lát gondolata Orwell regényének egyféle megvalósulása, hiszen a műsorban részt vevők egy ismeretlen hangnak engedelmeskednek (kitűzött feladatokat kell megoldaniuk), miközben minden lépésüket megfigyelik, ellenőrzik.
Az 1984 célja nem a szórakoztatás, hanem a diktatórikus állami berendezkedés kritikája, amelynek díszletét az író a jövőben rendezi be, de elemeit saját korából meríti – ahogyan ő maga vallotta.
Az 1984 világában olyan mértékű elnyomás valósul meg, amelyben az emberek szavai, gondolatai és érzései sem szabadok. A Gondolatrendőrség, a Nagy Testvér, aki mindent lát, a félelemkeltés összes eszközét használja, hogy uralkodjon az emberek felett. Lehetséges a szerelem egy ehhez mért elnyomó rendszerben? – adódik a kérdés, hiszen a főhőst is ez az érzés készteti a rendszerrel szembeni cselekvésre.
Mit mond a regény az ember természetéről?
A regény nem pusztán egy elnyomó állam kritikája, hanem az értelmetlen háborúé is, hiszen történetében nagyon sok valóságelem visszatér, amelyeket a brit szerző maga is megtapasztalt a második világháború alatt: mély szegénység, gyűlölet, megfélemlítés, pusztítás és kiüresedett értékek. A történetben uralmon lévő hatalom, a Párt három jelmondata mindenhol látható „A HÁBORÚ: BÉKE. A SZABADSÁG: SZOLGASÁG. A TUDATLANSÁG: ERŐ.”
A Nagy Testvér tekintete elől nem lehet elrejtőzni. Kérdés: az áruláson kapott Winston, akit a Szeretet-minisztériumába visznek, hogy megkínozzák és átprogramozzák a gondolatait, képes-e kitartani meggyőződése mellett?
Franck Pavloff: Barna hajnal
Csimota, 2017
A Barna hajnal című novellában egymást kiegészítve érvényesül az illusztráció és a szöveg. A papírszínház jeleneteiben fokozatosan követhetjük, hogyan válik minden barnává a Barna állam nevű fiktív társadalomban: először csak a nem barna macskák és kutyák tartását tiltják be, de az intézkedések fokozatosan bekúsznak az emberek bőre alá is.
A diktatúra kialakulását bemutató novellát 24 nyelvre fordították le, Franciaországban iskolákban is olvassák.
„Be kell vallanom, hogy zavarba hozott első olvasásra. Persze, nem is egy olyan szövegről beszélünk, amely kokettálna vagy finomkodna. Olyan írás, amelyben nem találunk cukormázat. Talán az áll legközelebb a valósághoz, ha úgy fogalmazok, hogy meglepett. Sokáig nem is tudtam, hogy milyen oldalról fogjam meg. A Barna hajnal nem hagy lélegzetet az olvasónak. Kifigurázza a megszokásainkat, az elvárásainkat. Nyugodtan kimondhatjuk, hogy tudatos provokáció” – fogalmaz a novellát illusztráló Grela Alexandra.
Mit mond a novella az emberi természetről?
„Hőseink”, a két férfi, akik kezdetben csak szemlélői az eseményeknek, addig nem mozdulnak ki kényelmes pozíciójukból, míg nem kezdik saját bőrükön érezni a rendszer bénítő erejét. Kényelmük és önzésük az, ami megakadályozza őket abban, hogy észrevegyék, mi folyik körülöttük.
Részlet a novellából:
Amikor mondta, hogy el kellett altatnia a kutyáját, meglepődtem, de csak ennyi. Mindig szomorú, ha egy blöki öreg korára lebetegszik, de tizenöt éves kora után hozzá kell szokni a gondolathoz, hogy egy nap elpusztul.
– Érted, nem tudtam volna barnának eladni.
– Ja, egy labradornak nem igazán az a színe. De mi baja volt?
– A kérdés nem ez. Nem barna kutya volt… Ennyi!
– A fenébe, mint a macskáknál?
– Igen, pont úgy.
A macskáknál tudtam róla. A múlt hónapban meg kellett szabadulnom az enyémtől, egy keveréktől, mert annak idején az a rossz ötlete támadt, hogy fehéren jöjjön a világra, fekete folttal.
Való igaz, hogy a macskák túlszaporodása elviselhetetlenné vált, és a Nemzetállam tudósai szerint jobb a barnákat megtartani. Csak a barnákat. Az összes szelekciós vizsgálat igazolta, hogy jobban alkalmazkodnak városi életünkhöz, almaik kisebbek, és sokkal kevesebbet esznek.
Na jó, a macska végül is csak macska, és mivel a problémát így vagy úgy meg kellett oldani, legyen hát rendelet a nem barna macskák eltörléséről. A legtöbb vallási vezető jóváhagyta az intézkedést.
A városi milícia ingyen osztotta az arzénpirulát, ami a pástétomba belekeverve egy szempillantás alatt kinyuvasztotta őket.
A szívem összeszorult. Aztán az ember gyorsan elfelejti.
Hogy most a kutyák, az kissé jobban meglepett, nem is tudom, miért, talán mert nagyobbak, vagy mert az ember társai, ahogy mondani szokás. Mindenesetre Charlie éppoly természetesen beszélt róla, mint én a macskámról, és kétségkívül igaza volt. A túlzott érzékenység nem vezet sehová, és ami a kutyákat illeti, biztosan úgy igaz, hogy a barnák a legellenállóbbak.
Nem nagyon volt már mit mondanunk egymásnak; elváltunk, de valami furcsa érzéssel. Kicsit kényelmetlenül, mintha elhallgattunk volna valamit.”
Monica Hesse: A kék kabátos lány
Tilos az Á Könyvek, 2017
„Nem akarom látni azokat az embereket, akiket a katonák magukkal visznek. Gyávaság, tudom, de nem akarok arra gondolni, hogy engem csak azért nem visznek el, mert szőke a hajam és megfelelő a családnevem” – olvashatjuk Monica Hesse tizenéves főszereplőjének gondolatait, aki olyan korban él, amelyről nekünk történelemkönyvekből vagy dokumentumfilmekből van ismeretünk.
A Kék kabátos lány – az itt ismertetett előző három könyvhöz képest – a történelmi realitáshoz szorosabban kötődik. A második világháborút egy fiatal lány szemszögéből mutatja meg, vele járjuk be Amszterdam macskaköves utcáit, a feketepiacot, ahol árut próbál szerezni, amivel kereskedve eltarthatja családját. Egy olyan 17 éves lányt látunk, akit megedzett a háborús időszak, aki minden érzelmet és a teljes külvilágot megpróbálja kizárni, hogy segíteni tudja a családját.
Hanneke azonban fokozatosan bevonódik a körülötte folyó szörnyűségekbe, amikor pedig egyik feketepiaci ügyfele arra kéri, hogy keresse meg a kék kabátos zsidó lányt, már nem tudja tovább távoltartani magát a náci rezsim borzalmaitól.
A zsidó lakosság elhurcolását is a fiatal, de nem zsidó szereplők szemszögéből látjuk. Amikor elégedetlenek vagyunk Hanneke kezdetben nem túl hősies döntéseivel, a kérdés is felszínre jön: vajon mennyi bátorságot, kockázatvállalást lehet elvárni mások megmentéséért, vajon én mennyit tudnék magamra vállalni hasonló helyzetben, hős lennék-e vagy inkább csak túlélő?
Mit mond a könyv az ember természetéről?
A regény felmutatja, hogy háborús időben is vannak emberek, akik megpróbálnak szembemenni azzal, ami csupa fekete. A könyv első szerelemről, felnőtté válásról is szól, de az emberi gonoszságról is. Apró részleteivel, amelyek kimaradtak a történelemkönyvekből, a szereplők jó döntéseivel és tévedéseivel jelzi, hogy gyakran milyen kevésen múlik bátorság és gyávaság, hősiesség és menekülés.
Megjelent a 2019/1-es Cimborában