Tilos az Á Kiadó, Budapest, 2017

A mai költészet sokszínűségéből mutat fel széles sávot ez a gyűjtemény, amelyből alább részleteket olvashattok, miközben olyan verseket sorakoztat fel, amelyek sokszor meglephetik az olvasókat.
– Mivel ajánlanád ezt a kötetet a mai kamaszoknak?
– Egy titkos kertet ígérhetek nekik, ahol megtalálják magukat és otthonra lelnek. Mert egy kamasznak pont az a legnehezebb, hogy alig tudja magát jól vagy otthonosan érezni saját magával, saját magában is, és akkor még ott van az iskola, a szülők, a barátok. Az elvárások erdeje tényleg „sűrü, kúsza, vad vadon”, szinte a pokol maga, ahol könnyű eltévedni. Kortárs verset olvasni azért jó, mert a kamaszmagányban rá lehet döbbenni, hogy a problémák, melyek oly sajátosnak látszódnak, ha nem tudunk róluk beszélni senkivel, lényegében mind költészetté lettek már.” (Péczely Dóra, a könyv szerkesztője)

LÁSZLÓ NOÉMI
Kirakat

Nem szeretni – azt hogyan lehet.
Lebontani a féltett perceket,
miközben vissza és előre hat
a mindentakarás: a kirakat
bezúzott üvegét képzelem el,
középen gyűrött papiros hever,
szeretlek – villog rajta a jövő –
és ami átvitte az üvegen: a kő.

Ezután hogyan mondjam el: szeretlek?
Úgy gondolom, mindenki retteg
kőtől, papírtól, üvegtörmeléktől,
a bűvös szóra megdermed a légkör,
az összes áramlat rendre lefagy.
Mert ha szeretlek, mindenem te vagy,
s lennék örökké én is mindened,
bár sokkal hamarabb kiismered,

akárcsak én, és rádöbbenünk: semmi;
és ezt a semmit kell híven szeretni.
És ezt a semmit öltöztetjük át,
mint jobb sorsot megért próbababát,
újabb és újabb látványterv szerint,
de évről évre silányabb a szint,
pont, mint enyém most, éppen ennyire.
Bukunk a semmire.

GARACZI LÁSZLÓ
A villa és a kés

A villa és a kés
gondoltak egyet,
és olajra léptek ők,
nagystílű törtetők,

többre vágynak annál,
mint a merőkannál
s a többi konyhacucc:
élsz, aztán gajra jutsz.

Futottak, kéz a kéz,
kiált a villa most,
elérjük, édes kés,
a sárga villamost?

És jött az ellenőr,
orcáján ollan orr!
De semmi rettegés,
megkené őt a kés.

A hídon szellő fútt,
a kés zsebébe nyúlt,
jegygyűrű, drágakős!
szeretlek, drága kés!

S leültek, kéz a kéz,
a villa és a kés,
megpihentek ketten
a Margitszigetten.

Azóta élnek ott
hagyván csapot-papot,
beérve oly kevéssel,
beéri villa késsel,

sétálnak andalogva,
néznek egymásra lopva.
Turkálni ételekbe:
Istenem, csak ezt ne!

Úgy hívták őket, ez fájt
a legjobban, hogy eszcájg!
És a konyharuha
durva volt, nem puha.

Úszkáltak egész héten
a mosogatólében,
róluk a zsírt nyalta
érdes nyelvű macska.

Poklok lidérces pokla,
a hagymaszagú konyha
tőlük messze elmaradt.
Te drága kis falat,

szól kés, és szól a villa,
két szerelmes trilla,
a randiról el ne késs,
cseng-bong villa és kés,

tölgyfáknak rejtekén,
Palatín’ gyér gyepén
így élnek, kéz a kézbe,
villa és a késke,

megbújnak a Nagyszálló
halljában – na, helló!

KEMÉNY LILI
Kettőnk közül

Te vagy a város, a te égboltod nagyobb.
Pislog egyet légtered, ha repülő fúródik bele.
Folyódra papírhajókat bocsát egy ikerpár,
beleírták a kívánságaikat. Nem tudnak róla,
hogy már megint ugyanazt kívánták. Azt,
hogy ne kívánják ugyanazt többé, csak azt ne.

A várnegyededben bolyong két olasz lány
és egy kandúr. Véletlenül hozta be egy vonat
Érdligetről, és nem talál haza. A lányok
is valahogy így kerültek ide.
Körutad óriáskígyó, duzzogva átkúszik
a Margitszigetre és összetekeredik.
Levedlett bőrében alszanak a villamosok.
A tereid gyorsan fiatalodó arcok.
Gyáraid teli tüdők, stadionjaid fülkagylók.
A plébánosaid dzsúdózni járnak, a nőjük
boszorkánytanfolyamra.
Tévéid néniknek udvarolnak.
Varjaid skizofrének, patkányaid radioaktívak,
galambjaid lába nyomorék.
Kettőnk közül te vagy a város,
a te éjszakád világosabb,
a te csönded zajosabb,
a te holdad halottabb,
a te nyájad éberebb,
a te óráid gyorsabbak,
a te vizeid lassabbak,
a te szemeid szürkébbek,
a te szíveid betegebbek,
te vagy a város, Apa, és remélem,
hogy ezer év múlva
én is város leszek.

KRUSOVSZKV DÉNES
Miután

Miután befejeztem a matekleckét,
elkezdhetem a magyart,
miután befejeztem a magyar házit,
elkezdhetem az angolt,
miután befejeztem az angolt,
elkezdhetek rajzolni,
miután befejeztem a rajzolást,
kimehetek az udvarra focizni,
miután eleget fociztam,
bemehetek tévét nézni,
miután a tévé előtt megvacsoráztam,
megmoshatom a fogam,
miután megmostam az arcom is,
lefeküdhetek aludni,
miután lefeküdtem aludni,
bármiről álmodhatok,
miután legszebb álmomból felébresztettek,
készülődhetek az iskolába,
miután elmentem az iskolába,
végigülhetem az órákat,
miután az iskolának vége,
hazamehetek délután,
miután ezt az évet elvégeztem,
egész nyáron nyaralok majd,
miután eltelik a nyári szünet,
rögtön negyedikes leszek,
miután véget ér a negyedik,
nemsoká felsős leszek,
miután az általános is véget ér,
választunk majd egy gimnáziumot,
miután a gimnáziummal végeztem,
nagy leszek és egyetemista,
miután diplomám is lesz,
szerzek magamnak egy jó állást,
miután jó állásom lett,
lesz majd saját családom is,
miután gyerekeim születnek,
elkezdek megöregedni,
miután megöregedtem,
elmehetek nyugdíjba végre,
miután nyugdíjba mentem, én is folyton
a barátaimmal sakkozom majd,
miután eleget sakkoztam,
nem tudom mi lesz,
de valami majd csak lesz,
akkor is, miután.

GEREVICH ANDRÁS
Gyermekkori sötét szobák

1.
Első emlékeim egyikében
egy sötét Trabantban ülök egyedül.
Miután leparkolt, apu kiszállt
és elment, nem tudom hova,
talán valami szerelőhöz,
megbeszélni valami fontosat.
Üres az utca, sehol egy lélek.
Este van, zuhog a hideg, őszi eső.
És megmozdulni sem merek.

2.
Éjjel mindig felriadtam,
és hallgattam, ahogy a szekrényben
Darth Vader szuszog:
várt, hogy lecsapjon rám.
Felkapcsoltam a villanyt,
és a takaró alá bújtam,
mozdulatlanul, mereven feküdtem
és izzadtam a melegben,
mert Darth Vader órákon át
a szekrényben állt és várt,
és a ruháim közt felgyűrődött
a fekete palástja.
Ma sem értem,
miért nem tört soha rám.

3.
Egy napfényes tavaszi délután
apuval vásárolni mentünk, gyalog,
és ahogy elmerült magában,
egyre gyorsabb tempóban
lépett előre, mellette én, a kisfiú,
szinte elvesztettem az iramot.
Hosszan beszélt, magyarázott,
kifejtette, hogy az élet
olyan rövid, akár egy pillanat,
és ha becsukom a szememet,
mire kinyitom, már öreg ember leszek.
Nem értettem:
akkor még az évek sem léteztek,
csak a percek, órák és napszakok,
de attól rettegek azóta is,
hogy egyszer véletlenül
kinyitom a szememet.

SZÁLINGER BALÁZS
Szúnyog, szúnyog

Szúnyog, szúnyog, ne csípd meg,
hadd nőjön még a kisded,
szállj le, nézd meg, védtelen,
nem csíped meg, ugye, nem?

Szállj le végre, vacsorázz,
itt az ujjam meg a láz,
szívd ugyanazt a nedűt,
bár ez kicsit keserűbb.

Mert ő semmi, minden is,
olyan tiszta, szinte nincs,
kevés képpel álmodó
álmait nem fogja szó,

mindenből egy pöttye van,
színtelen és szagtalan,
semmije sincs, csak belül
határtalan gazdag űr,

nincs szüksége semmire,
senkinek sincs ennyije,
nem emészti kósza hit
törhetetlen csontjait,

gyöngébb, mint egy tejüzem
párája a füzeken,
azt se tudja, hogyha fáj,
nem beszél, de kiabál,

lassabb, mint a gyalogút,
melyen menni mégse tud,
más teste az otthona,
árnyék csak a fognyoma,

ha nyújtózik, akkor se
emlékeztet emberre,
gömbölyded kis furcsaság,
rossz fára nőtt aranyág,

romlatlan és bűnös is,
kétnevű és nevesincs,
a világ volt nemrégen
ilyen merész egységben,

s bár ne tudnám szerepem:
álma mellett e helyen
késleltetem, amitől
úgyse menti meg az őr,

mert egy reggel fölébred,
árnyéka nő fölébed,
s megfertőzi legalább
egy szúnyognyi bosszúvágy.

HAVASI ATTILA
Húsz év múlva

Sötét konyhában, hallgatag,
pár ritka slukkot szíva csak,
borocska mellett üldögél
Patkány, Vakondok, Bőregér.

Patkány, Vakondok, Bőregér
a régmúlt évekről beszél,
midőn még ifjak voltának,
és tündöklőn sütött a nap.

Patkány szól: „Átrágtam magam
az életen, s mi haszna van –
talán hogy régi színborát
ízleljük újra, cimborák.”

Vakondok szól: „Ha még mienk,
a napfény nem tudjuk, milyen,
de rájövünk, mit ért nekünk,
már örökre rég letűnt.”

Szól Bőregér: „Bizony nehéz,
az érti csak, ki visszanéz:
alig próbáljuk szárnyaink,
és már a múlás árnya int.”

Most mind a három bólogat,
isznak merengő kortyokat,
az atmoszféra halk, nyugodt –
javaslom, ezzel hagyjuk ott.

HÁY JÁNOS
Az igaz isten

Nagyapa volt az igazi isten.
Prüszkölt egyet, s az égen
pöttyös lett minden.
Csillagok, bolygók,
aranyos kincsek,
nevetett egyet
hát ilyen nincsen,
mert nem tudta még,
mire képes egy isten.

Minden belőle lett,
de ami belőle lett,
nem tudta, ő maradt-e,
vagy más lett.
Csillag vagyok én – gondolta –
vagy lángoló égi kemence?
A teremtő isten,
vagy a kozmosz fegyence?

Zokogott – csillagok
verdesték a hasát,
zápor pergett szeméből,
s tovább nőtt a világ.
Nagyapa, nagyapa!
távol egy csillag kiabált –
Mért ilyen kicsi a kezed?
Mért ilyen kicsi a lábad?
Mért ilyen kicsi a szemed?
Isteneknél így szokás?

Az öreg arcához szorította:
Én nagy vagyok, óriás,
én vagyok az egész világ –
mondta, de a nyitott szájon
megint bolygók robogtak át,
nőtt és terjedt a kinti táj,
mindenki bámult,
s a nagyapa is ámult,
úgy szaladt ki saját magán,
mint egy kanál puha nyál.

Hol van az én nagyapám –
kérdezte később egy istengyermek,
mért rejtik előlem az égi termek?
Ugyan kisfiam – szólt az istenanya –
ő ott van mindenütt,
ahol van még világ,
ő a levegő, a csillagok,
s a bolygókat ölelő gáz.
Ő az, aki engem is, téged is lát.

S az istengyermek kutatni kezdett,
nézett a levegőn át,
hátha felpattannak
az égi kamrák...
Ott-ott – mutatott föl –,
nézd a felhő hasát,
az ott a nagyapám...
De egy lenge szél
rögvest elseperte,
s az igazi isten
nem mutatta magát.

PION ISTVÁN
Nem lehet jó a semminek

Nem lehet jó a semminek.
Őt senki sem kérdi meg,
hogy van, mizujs. Ugyan dehogy!
Azt mondaná, kösz, sehogy.

Nem lehet jó a semminek.
Őt senki sem érti meg,
hogy van, hogy nincs. Egy kaptafa.
Így se, úgy se látszana.

Ha kérdeznéd, hogy hogy vagyok,
azt mondanám, kösz, sehogy.
S legyen sötét, vagy lámpa kell?

Mindegy. Úgy sem alszom el.