Dunajcsik Mátyás: A szemüveges szirén
Illusztrálta: Gilicze Gergő
Kolibri, Budapest, 2016
„Persze, jogos a kérdés, hogy mit lehet látni egy világítótoronyból az óceán közepén? De az a helyzet, hogy minél kevesebbet látsz, annál többet veszel észre.”
Forrás: moly.hu
A szemüveges szirén főhősének már a neve is az áhított, de elveszett, víz alatti Atlantisz világát idézi fel az olvasóban, Atlanta ugyanis édesapjával él egy világítótoronyban. A Szelleszirtről éjszaka kihajózó Atlanta hosszú útra indul, hogy hazavigyen egy kis sirályfiókát. A tengerész ősök és a kalandos utazás akár Harisnyás Pippi kalandjait is eszünkbe juttathatja, de a szereplőknek és eseményeknek a szerző fantáziája és humora nyit igazán tágas tereket.
A sirályok etetésénél nem nagyon lehet hibázni, mert nemcsak mindent megesznek, ami él és mozog, hanem azt is, ami már nem.
A könyv mesevilágának hangulata átszivárog a lapokon. A könyv barátságos, lilás-kékes illusztrációi jól megteremtik a történet nedves és szeles helyszínének benyomását. Kérdés ugyanakkor, hogy a képek valójában segítik-e vagy korlátozzák a szöveg érzékletességét, azt, hogy az olvasó maga képzelhesse el a tornyot, a kis sziget világát, hogy a képzelet maga rajzolhassa meg az állatokról elnevezett szeleket, és játszhassa le az óceán hullámainak hangját, amelyeket Atlanta az apja dzsesszgyűjteménye alapján keresztel el.
A tenger Miles Davisről időközben átváltott Nina Simone-ra, mintha a hullámok, amik eddig békaugrásban hemperegtek egymáson laza szvingritmusban, most egyszerre háromszoros nehézkedéssel próbálnák meg ugyanazt megcsinálni – de aki látott már kék bálnát keringőt járni, az tudja, milyen gyönyörű tud lenni ez a maga nemében.
Olvasás közben érdemes pár „óceánhullámot” is hallgatni, a Nina Simone-t vagy a Milest Davist.
