Irodalom díszcsomagban

Nényei Pál: Az irodalom visszavág – Léda tojásaitól az aranyszamárig, Tilos az Á Könyvek, 2015.

Nényei Pál: Az irodalom visszavág 2. – A ​Paradicsomkerttől a Pokol kapujáig, Tilos az Á Könyvek, 2016.

„Kiknek szól ez a könyv?

Ez a könyv azoknak, akik azt hiszik, hogy az irodalom iskolai tananyag.

De kik ezek?

• • Akiknek irodalomból csak ötösük van.
  • Akik szinte gond nélkül felelnek a tanár minden agyafúrt kérdésére.
  • Akik minden kötelező olvasmányt elolvasnak, és mindig megírják határidőre (és nem az internetről másolják!) az olvasónaplókat.

Kiknek szól ez könyv?

Ez a könyv azoknak szól, akik azt hiszik, hogy őket aztán egyáltalán nem érdekli az irodalom:

• • Akiknek piszkos és gyűrött a füzetük – ha el nem veszett már egy éve...
  • Akik egyszerűen nem képesek olvasónaplót írni.
  • Akik kizárólag szomszédjukról, illetve a füzetükből másolják a dolgozataikat, aztán gátlástalanul puskáznak.”

Rengeteg bátorság kell ahhoz, hogy valaki belevágjon az iskolai tananyag ilyen méretű átfogásába. Ahhoz még több bátorságra van szükség, hogy tanárként megpróbáld a diákokkal megszerettetni a tananyagot. Nényei Pálnak szerintem sikerült sok-sok diákkal elhitetni, hogy az irodalom valójában nem szenvedés.

Az irodalom nem csillámpóni, olvashatjuk az első oldalakon. Az olvasás, az olvasottak megértése sokszor kihívás. Egyetemi tanulmányaim elején – filozófia szakra jártam – az volt a legnagyobb félelmem, hogy én ehhez kevés vagyok. Elolvastam egy szöveget, és nem értettem a mondatok értelmét. Majd megtanultam, hogy a nehéz szövegek megértésének a kulcsa, hogy többszöri olvasásra nyílnak ki. Sokszor esett meg, hogy mondatokat, néha oldalakat, csupán harmadszori olvasásra mélyítettem el. Titeket is arra biztatlak, hogy ne ijedjetek meg az első hallásra-olvasásra nehéz dolgoktól: tartsatok ki.

Ez a könyv mindenkinek is szól. Kulcsot, mankót, segítő kezet nyújt az irodalom, az iskolai tananyag megértéséhez. A hátsó behajtós oldalán a könyvnek ezt olvashatjuk:

Nényei Pál író, drámaíró, középiskolai és egyetemi tanár. Úgy képzelem, hogy ő az a tanár, aki úgy adja át az anyagot, hogy a gyerekek szeme csillog a kíváncsiságtól. A könyv hangvétele tele van humorral, könnyedséggel, így azok számára is emészthető, akik nem ismerik a taglalt műveket. Folyton viccelődik, de nem vicceli el a dolgokat. Olyan, mint egy idősebb jó barát, aki egy tea mellett megpróbálja neked elmesélni, hogy az a sok-sok minden, amit tanulsz az irodalomról, valójában mit is jelent. Tolmácsol, és egyben meghozza a kedvet az olvasáshoz. Egy metaforával élve: az irodalom az élet, Nényei pedig a bölcs beavató, aki fogja a kezed, és úgy vezet végig az irodalom szobáin, hogy közben mintegy lefordítja neked. Megtanít értően olvasni, bevezet a mögöttes tartalmakba, és jó tanácsokkal lát el téged, hogy könnyebben boldogulj az irodalom univerzumában.

„Kinek szól tehát ez a könyv?

Mert eddig úgy tűnt, mintha azoknak szólna csak, akik épp diákok. Pedig ez nem így van. Ez a könyv mindenkinek szól. Nemcsak a jó meg a rossz tanulóknak meg úgy általában a fiataloknak, hanem mindenkinek.”

Tartalom

Mind az első, mind a második kötet Az irodalom születése fejezettel indít, ami egy kis bemelegítőként szolgál, mielőtt az igazán komoly dologba vágna.

Az első kötet az antik görög és római irodalmat veszi górcső alá. És ha első hallásra most felhördültök, hogy köszi szépen, elég az iskolai magyaróra, akkor megnyugtatlak, nem szokványos irodalomtörténeti könyvek ezek. Szívem szerint nem is merném nektek így meghatározni, nehogy rátok hozzam a frászt.

Párhuzamba állítja a görög és római kultúrát, összehasonlítja, rámutat különbségekre, és a jelennel is párhuzamot von. A rómaiak ugyan megpróbálták a görög vallást magukévá tenni, mégse sikerült. Mivel a görögöket a művészetben az ideális érdekli, a rómaiakat csupán elméleti szinten foglalkoztatja ez a téma. Őket épp ellenkezőleg, a valóság érdekelte. Vegyük például a római császárportrékat.

Marcus Aurelius portréja

Keressetek csak rá, és meglátjátok, hogy míg a görögöknél minden ábrázolt arc szép, addig a rómaiknál láthatunk „lefittyedő ajkakat, táskás szemeket”. És hogy kapcsolja össze Nényei ezt a jelenünkkel? A szelfi világában folyton újra tudjuk nézni a képeket, „a lányok csücsőrítenek, a fiúk akkurátusan fölfelé-oldalra igazítják fölül hosszabb frizurájukat, és a frissen borotvált mellkasukon megfeszítik az izmaikat”. Így ezzel a hasonlattal máris közelebb hozta hozzád a római kultúrát, feloldotta az irodalomtörténeti hangulatot, és közben mosolyt csal az arcodra egy olyan példával az életedből, amely számodra is ismerős.

Ezek a művek teljesen átformálták bennem azt, amit eddig műelemzésnek tekintettem. Ronaldóval és az Avatarral példálózik, ami még közelebb hozza hozzád a műveket. Nyomatékosítja, hogy az irodalom nem elavult és unalmas, hanem mindenhol ott van, és mindig aktuális témákat dolgoz fel.

A második kötet a Bibliát, a középkort taglalja. Kiderül, hogy Zeusz után egy másik isten is teremtett egy világot. „És e kettő csodás találkozásából született meg az, ami ma irodalomnak nevezünk.”

Míg az ókori görögök úgy vélték, hogy istenek és félistenek leszármazottjai, addig a zsidók az ókorban úgy hitték, hogy mindent és mindenkit Isten teremtett a saját képmására.

Az első kötet legelején Nényei megformál két szélsőséges karaktert, iróniával: a jó meg a rossz tanulót. A jó tanuló, aki mindig mindent elolvas, és a tanár minden kérdésére tudja a választ, szemben a rossz tanulóval, „akik a »kötelező olvasmány« kifejezés elhangzásakor heveny undort éreznek, és azonnal internetes összefoglalások után néznek”. A kötetek narrátora folyton kommunikál az olvasóval, párbeszédben áll a jó meg a rossz tanulóval, a szerepükbe helyezi magát, így megteremtve egy könnyed, laza légkört.

Vegyünk egy példát, ami miatt azt mondom, hogy olyan ez a könyv, mint egy sztorizós, olvasott, bölcs barát egy tea mellett. Nényei így magyarázza el nektek ebben a könyvben a műnemeket:

„A műnemek megszólalási módok. Ha egy ember megszólal, pontosabban, ha nyelvileg fejezi ki magát, csak az alábbi három módon teheti:

• • Ha önmagán kívül megesett történetet mesél, akkor az illető az epika műnemében szól.
  • Ha saját magáról vall, a illető lírai műnemben szól.
  • Ha maga helyett szereplőket beszéltet, akkor az illető a drámai műnemben szól.

Ha elkezdesz sztorizni (»És akkor odajött a csajom anyjának a szeretője, és azt mondta, de ez tök komoly, hogy húzzak el, mert rendőrt hív. Én meg erre megfordultam, köptem egyet a földre, és otthagytam őket. A csajom meg utánam futott, de már későn.«), személyedben máris megszületett egy kis epikus. És egy irodalmi művecske. De epikus mű az is, ha viccet mesélünk: »Pistikét felelteti a tanárnő, de Pistike...«

Ha elkezdesz lelkizni (»Tegnap éjszaka végig rád gondoltam, úgy éreztem magam, mintha forogna velem a világ, fájt a szívem és nagyon-nagyon hiányoztál!«), hopp, lírikus lettél, hiszen belső világodról, lelked történéseiről vallottál. Levelet írsz gyötrelmeidről? Lírikus vagy.

A közbeszédben a legkevesebb drámából van. Mert általában szeretünk – legalább az elbeszélő szerepében – benne lenni abban, amit mondunk. És mivel a drámában pont erre nincs lehetőség, drámát csak a drámaírók írnak. Bár... tulajdonképpen minden beszélgetés dráma. Hiszen elbeszélő nincs, csak beszélnek, beszélnek a szereplők! Mi, mindannyian. Leültök kávézni és beszélgettek? Az egy élő társalgási dráma. Szerző nélkül. Az irodalmi drámától annyiban különbözik az »életdráma«, hogy az életdrámát nem írja senki, míg az irodalmi drámát író ember csak úgy tesz, mintha ott sem lenne, miközben nagyon is ott van!”

Ajánlom mindenkinek ezeket a könyveket, aki szeretne mélyebben elmerülni az irodalom útvesztőjében, de annak is, aki ki szeretne tekinteni belőle. Meggyőztelek? Ha igen, akkor meglátod: vaskos kézikönyvek ezek az irodalomhoz, hogy ne egy útvesztőként éld meg, hanem olyan legyen, mint egy veszélyekkel, izgalmakkal teli erdei túra: élvezhető, néha idegtépő, türelmet igénylő, de végső soron mégis izgalmas.