Dávid Ádám, a Jelen! egyik szerkesztője elmondta a Cimborának, hogy a kötet novellái azért „ifjúsági novellák”, mert kamaszoknak és kamaszokról szólnak. Bár a szerzők nem kamaszok, de maguk is fiatal írók, hiszen a kötet alapjául szolgáló pályázat kikötése volt, hogy negyven év alatti íróktól vártak szövegeket.

A pályázatra küldött szövegek közül a zsűri főként azokat értékelte amelyeknek sikerült mai fiatalokat érintő problémát vagy jelenséget eredeti módon megragadnia.
A Szétcsúszva és összerakva ifjúsági novella a Jelen! antológiában jelent meg. Szerzője, Magyar-Nagy Mariann a novellaírásban azt szereti, hogy rövidsége miatt hősei „viszonylag kevés szenvedéssel érnek el a többnyire pozitív végkifejletig”.
A prea.hu portálnak legkínosabb kamaszkori élményét is elmesélte a fiatal szerző:
„Kedves ismerősök össze akartak hozni a gazdag gumi-lábtörlőgyáros fiával, mert szerintük a gumi lábtörlőben volt a jövő. Ilyesmire ugyanis mindig szükség van. Ma is emlékszem a némán eltöltött kényszer-bowlingozásra egymás mellett.” 

MAGYAR-NAGY MARIANN
Szétcsúszva és összerakva

Vajon hol lehet a lábam? Sóhajtva nézek körül a reggeli félhomályban, de a művelet szokatlanul nehezen megy. Hamar rájövök, miért: hiányzik ugyanis a szemgolyóm, legalábbis az egyik, a másiknak pedig nagyon nincs kedve nézegetni. Szóval, mielőtt a lábam keresésére indulok, a szemgolyómat kell megtalálnom.
Ma nem vagyok a szokásos formában, így folyékony halmazállapotban csurgok le az ágyról, és kiúszom a konyhába, talán ott lehettem utoljára, ott kezdem a keresést. A fene egye meg, hogy mostanában mindig elhagyok valamit. Teljesen szét vagyok csúszva.
Először csak elfelejtettem ezt-azt, aztán meg jött ez a dolog. Időnként apró darabokra esem szét, kockákra, szeletekre, vonalakra és néha csíkokra.

A múltkor a munkahelyemen az egyik szemöldökömet veszítettem el, alig találtam meg. Mappámat magam elé tartva, hogy el takarjam frissen szedett szemöldököm hűlt helyét, felfedezőútra indultam. Benéztem minden fachba, szekrénybe és íróasztal mögé. Találtam én sok mindent, de a szemöldökömet sehol.
Egyszer csak pisszegést hallottam a sarokból. Közelebb mentem, hátha szerencsével járok, és megszabadulhatok a furcsa ki nézetemet jóságosan takaró mappától, és meglelem a szemöldököm! A pisszegés egyre hangosabb lett, én pedig egyre közelebb értem a hang forrásához. Te jó isten! – kiáltottam fel, és még a dossziét is kiejtettem a kezemből. Ijedtemben sajnos hátrahőköltem, és persze azonnal nagy robajjal a földre is zuhantam. Minden tekintet rám szegeződött, én pedig megszégyenülve feküdtem a földön, immár a hiányosságomat fedő dosszié nélkül. Gyorsan a földre szorítottam az arcom, nehogy észre vegyék, hogy nézek ki, és kúszni kezdtem a mappa felé. Hála istennek, elértem, az arcomra szorítottam, majd mintha mi sem történt volna, felpattantam. Mindenkit megnyugtattam, hogy jól vagyok, csak éppen megbotlottam. Ennél a pontnál még fel is kacagtam, olyan hányavetin és tettetett gondtalansággal. Ekkor a többiek visszafordultak a számítógéphez, és rátapadtak a képernyőre.
Amikor meghallottam, hogy a billentyűk ismét a jól megszokott ritmusban kopognak, én is visszatértem a küldetésemhez. Lábujjhegyen megközelítettem a már egy ideje pisszegő sarkot. Újabb döbbenet! A szívemhez kaptam, megtántorodtam, de most már nem ért felkészületlenül a sokk, így nem vágódtam el. Egy furcsa lény feszengett a sarokban, az adta ki a hangot, az csalogatott ide.
Közelebbről is szemügyre vettem: tekergett és csikorgott, kattogott és pattogott. Valaha délceg lehetett, most azonban hajlott. Igen, ráismertem, ez nem lehet más, csakis a főnököm gerince. Mi tagadás, gyakran járt nélküle
Megijedtem, mi van, ha megint becsap és megaláz? Na, azt már nem! Elég volt! De az előttem tekergő gerinc egyre hangosabban kattogott, és kaján vigyor jelent meg az 5-ös csigolyán. Ez semmi jót nem jelenthet, valamire biztosan készül ellenem. Mielőtt azonban végrehajthatta volna legújabb, nyilván alaposan kifundált, kegyetlen tervét, én gondolkodás nélkül felkaptam, jó erősen megmarkoltam, nehogy kiszabaduljon a szorításomból, és betuszkoltam a retikülömbe. Kitapogattam a celluxomat, és nagy nehezen, fél kézzel darabokat tépkedtem belőle, hogy befogjam velük a csigolyák száját. Sikerült is leragasztanom azokat a pontokat, ahonnan szerintem a hang jöhetett. Ezek után lenyomtam a gerincet a táskám legaljára, rápakoltam a neszesszert, a parfümöt, a Petőfi-összest és a másfél literes ásványvizemet. Na, ezek után ugrálj, ha tudsz, te disznó! – suttogtam a retikülöm mélyébe.
Szóval ezt a váratlan helyzetet ugyan megoldottam, de a szemöldököm még mindig nem volt meg. Tovább kellett keresnem. Szerencsére hamarosan észrevettem, hogy az ablakban üldögél a szökevény, ott hintázik a cserepes virág egyik terebélyes szirmán, és nézelődik. Onnan szép a kilátás. Amolyan bel-budai, kertkapcsolatos. A szemöldökömnek mindig is jó ízlése volt, szerette a szép, finom és drága dolgokat…, de a panoráma! A panoráma! Az volt a mindene. Annyira elmerült a látványban, hogy nem is érzékelte a közeledésemet. Ellentmondást nem tűrve kaptam el a grabancát és illesztettem a helyére. Jogos tartozékom ellenállt, harcolt, szembeszegült, de a dosszié szerencsére mindezt eltakarta. Én győztem! Letöröltem pár izzadságcseppet a homlokomról, és megszabadultam végre a mappától. Egy hanyag kézmozdulattal, megkönnyebbülve ejtettem az asztalra, és indultam a munkahelyi tárgyalóba – immár hiánytalan arccal.
De elkalandoztam, mindez a múlté.
Most itt állok kissé tanácstalanul, ráadásul szétfolyva a konyha közepén, és hiányzik rólam-belőlem ez-az. Hogy mit ne mondjak, a lábam, a szemgolyóm továbbra sincs sehol.
Istenem! – sóhajtok fel szokatlan halmazállapotomban a konyha kövön, emlékeimből visszazökkenve. Akkor, amikor mindez történt, még nem is tudtam, milyen jó dolgom van, hogy mindössze csak a szemöldököm veszett el. Azóta más világ járja. Most már az a csoda, ha valamim egyáltalán a helyén van. De térjünk vissza a kiinduló ponthoz: a szemgolyómat keresem.
A konyhában nincs, ez most már biztos. Gyerünk tovább. Érzem, hogy a halmazállapotom is változik. Sietnem kell. Amíg folyni tudok, addig nem olyan nagy baj, hogy nincs meg a lábam. Ha visszaalakulok, akkor viszont hiányozni fog, szóval az idő sürget. Besurranok a fürdőszobába, nyomomban kisebb-nagyobb pocsolyák, körbefolyom a mosdókagylót, a csapot, a szappant. Belenézek a tükörbe. Hogy mit látok…, nos azt most inkább hagyjuk! Elájulni a látványtól nincs időm, mert hirtelen észreveszem a szemgolyómat; felült az üveg polcra, onnan nézegeti magát a tükörben, és sminkel. Nála van a szemhéjam is! Ja, így könnyű! Intek neki, és a helyére gurul.
Közben elkezd hiányozni a lábam, sajog a helye. Változik az állapotom, most közelebb állok a szilárdhoz. Bizonyos testrészeimnek csak a kontúrját látni, van, ami persze hiányzik, és van, ami a helyén maradt. Ebből van kevesebb.
Egy lábon ugrálva keresem a másikat, széktámláról széktámlára támaszkodom, húzom és vonszolom magam, ajtókat nyitogatok, és az egyik ruhásszekrényben egyszer csak ott áll a lábam. Intek, és a helyére szökken.
Régebben, amikor még reggelente úgy keltem fel, hogy mindenem megvolt, olyan egyszerűnek tűnt minden. Kipattantam az ágyból, és éltem bele a világba. Most csak úgy húzom magam. Tegnap majdnem jól voltam. Kiszálltam a kocsiból, csuklóm köré tekertem az idegeimet, a rostokat a kabátzsebembe gyűrtem, egy pár szövetdarab pedig a belső zsebembe került. A kesztyűtartóból még kiszedtem három sejthártyát, és egyszerűen hazamentem. Szép, nyugodt este volt.
Ma láthatóan rosszabbul vagyok. A szemgolyóm, a lábam meg van, de még szükségem lenne a hajamra is, anélkül mégsem mehetek ki az utcára. A nagylábujjamat ráérek megkeresni később. Legfeljebb majd zárt cipőt húzok. Kilépek a teraszra, hogy beszívjam a friss, hajnali levegőt. Heves dobogást hallok a mandula fa felől. Hirtelen kellemes meleg önti el a bal oldalamat. A szívem hez emelem a kezem, de a tenyerem a hátam közepén jön ki. Ha a szívem a helyén lett volna, biztosan kiugrik a helyéből, de világosan látszik, hogy ezt már korábban megtette, hiszen ott dobogott a mandulafa egyik ágán. Rémületemet látva megsajnált, és visszacsusszant az üregbe.
A teraszról befelé jól gyakorlott mozdulattal emelem le a könyves polcról két Thomas Mann-kötet közé szorult fenekemet. Megpaskolgatom, és azon gondolkozom, hogy nőhetett meg ekkorára. Helyére igazgatom, titkon egy kicsit feljebb is csúsztatom, hogy előnyösebb formáját tudja mutatni.
Előttem a padlón hangyacsapat vonul keresztül, hosszú sorban haladnak a dolgozók: a szempilláimat viszik a királynőnek. Az anyátok! – kiáltok fel, és lecsapok a tolvajokra. Leemelem a hajamat az állólámpáról, és a köldökömet is megtalálom az evőeszközök között. Leülök a reggelizőasztalhoz, hogy megigyam a kávémat, de szökdécselnek az ízlelőbimbóim. Mindegy, legalább a nyelvem megvan. Az agyamat még tegnap visszatettem a helyére, remélem ott is marad.
Itt az idő, indulni kell. Érzésre mindenem megvan, végig tapogatom magam, nehogy az történjen, mint a minap, amikor a fejemet a konyhapulton felejtettem. Már el is indultam, majd félúton, a vissza pillantó tükörben vettem észre, hogy nincs a nyakamon. Hülyén néztem ki, úgyhogy inkább visszafordultam érte. Indulás előtt a tükörben is ellenőrzöm magam, vagyok annyira hiú, hogy nem megyek emberek közé csak úgy! Nézegetem a tükörképem, és érzem, hogy valami nem stimmel. Vajon mi hiányozhat ez alkalommal? Megvan a fejem, kezem, lábam, látszólag minden egyben van. Na de akkor miért néz rám vissza ez az idegen arc?
Ezen tűnődöm, amikor hangosan rám kacag egy szarkaláb a pókháló mellől a sarokból. Visszanevetek rá mimika nélkül, hozom a létrát, felmászom, és visszaszerzem. Helyére teszem, és megfenyegetem, hogy ha nem mondja meg azonnal, hol vannak a társai, nincs extra pakolás este. Erre még hangosabban nevet, és már ugranak is ki a többiek az almáskosárból, a nevetőráncaim pedig a kenyértartóból kerülnek elő. Olyan jókedvük van, hogy én is egész jól érzem már magam.
Vajon egészben maradok-e a mai napon? – tanakodom kicsit félve, miközben kilépek a lakásból, és már zárom is az ajtót. Vagy megint darabokra esem szét: kockákra, szeletekre, vonalakra, esetleg csíkokra?

Megjelent a Cimbora 2018/3-as számában