Költőnk tehát fiákerbe ült, s kihajtott a város szélére, a menhelyre. Az igazgató először le akarta beszélni a riportról, van a város potentátjai között is olyan férfiú, aki felelevenítheti az egykori csatákat, morfondírozott, de költőnk hajthatatlan volt. Így az igazgató kis tétovázás után Balla Józsi bácsihoz igazította. Róla még annyit – szólt a kertbe siető költő után –, hogy ő a piros sipkások dobosa is volt, a lelkében a múlt kincsesbányája várja felfedezőit. De ezt már nem mondta hangosan az igazgató, aki bölcs ember volt, hanem maga elé húzta a millenniumi ünnepségekről hírt adó fővárosi lapokat. Épült már Budapest a tülekvésnek, s még a Kossuth nevét rátartian viselő pártot sem érdekelte, hogy mit szólt volna mindehhez a nagy száműzött. Haza és haladás, gondolta még az igazgató s az ablakhoz sétálva láthatta, hogy az újdonász-poéta karon fogja Bállá bácsit, széles taglejtésekkel magyaráz neki valamit és a várakozó fiáker felé vezeti.
– Mit akar tulajdonképpen tőlem az úr? – kérdezte a gondterhelt Józsi bácsi.
– Meghívnám ebédre – így a költő –, s egy pohár bor mellett szeretném kifaggatni az emlékeiről.
– Olmütz kazamatáira nem szívesen emlékezem – így Józsi bácsi.
– Akkor a veres sipkásokra – segítette fel a költő a fiákerbe a daróckabátjába burkolózó kopasz, horgas orrú öregembert.
Később a Kis piszok elnevezésű kocsmában az elfogyasztott ebéd után, pohár borát szürcsölve az öreg váratlanul mégis ellenségessé vált.
– Honnan tudjam, hogy mi a szándéka a fiatalúrnak?
– Írni szeretnék magáról, jó bátyám – szabadkozott a poéta.
– Mit mond, hogy is hívják magát – élénkült fel az öreg. – Jaj igen, tudom, maga verseket is ír, Vajda Jánost is ismertem szegényt, együtt szolgáltunk a seregben. Nem mondaná el egy versét?
A költő maga elé nézve halkan kezdte el:
 
A szabadság, mely fölemelt *
Egy világot,
Megtagadva egy harangnak
Érckeblébe visszaszállott.
 
S a hideg érc úgy megérti
Bús fájdalmát, 
Siratja a szabadságnak 
Elveszitett birodalmát... 
 
A Rákóczi vén harangja 
Ha megkondul, 
Panaszosan szól a hangja 
Elfelejtett hősi korrul... 

– Fiam – emelkedett fel az öregember, kitörülve a könnyet a szeméből. – Fiam. Szép vers, magyar vers, s szeretem, hogy Rákócziról s a kurucokról is szó van benne. Tizenhat éves voltam, árva kisinas, amikor Damjanich személyesen vett fel katonának. Ennem adtak, egyenruhába öltöztettek, s az első csatában, melyben részt vehettem, ellőtték a dobost. Damjanich a nyakamba akasztotta a dobot, rata volt még a dobos vére is, talán hogy kötelességünkre figyelmeztessen. S attól kezdve én dobolhattam támadásra és visszavonulásra. De csak a támadást kellett megtanulni, mink nem vonultunk vissza soha. Földváry kapitányról mondták, hogy nem fogja a golyó, mindég mint egy büszke sas száguldott legelöl a csatamezőn s utána a katonái, egy ilyen vezért ugye kellett is követni! Hát Damjanichot se fogta! Ő is mindég legelöl száguldozott a csatában, s köröskörül hullt az ellen, de aztán a végin mégiscsak a lábát törte szegény... Az öregember kortyolt a pohárból, kitörölt a szeme sarkából egy láthatatlan könnycseppet és sóhajtott.
– Mit mondhatnék? A csaták történetét megírták a történetírók, emlékezéseikben a túlélők. Van, aki úgy emlékszik, van, aki másképp. Mindenesetre én arra emlékezem mindég (sokszor álmodok is vele), hogy Damjanich megy legelöl, majd a zászlótartó és utána, mint a sólymok, a mi fiaink, s én dobolok, dobolok, aztán egy napon elfeketedik előttünk az új világ, vége lesz mindennek, gúlában magasodnak a fegyverek, és a dobomat is letépik a nyakamból, és egy osztrák őrmester kardjával hasítja fel. Mindenesetre soha többé nem doboltam, fiam, lehet, hogy el is felejtettem már dobolni, hiszen jó ötven esztendeje csak álmomban dobolom a támadás stakattóit. Persze a rohamainkról is jó lenne írni, a győztes csatákról meg Olmütz kazamatáiról is, ahová rá öt évre kerültem, de én mégis azt szeretném, ha arról írnál, fiacskám, hogy milyen szomorú is a sorsa az öreg honvédeknek! Akiknek se családjuk, se támogatóik, s a haza egyre vékonyabban szeli a mindennapi kenyeret. S írhatnál Ormay ezredesről is, ő volt Aradon az első áldozat, nem is szerepel a tizenhárom között. Szép férfi volt, gáláns úriember, bomoltak érte a színésznők. Azután Klapka tábornokról is írni kellene. Ő nem szenvedett vereséget soha. Az én imádott vezéremről, Damjanichról verset kellene hogy írjál. Ő megérdemli, ott szállong elöl a csatában, mint egy büszke sas.
Az öregember elhallgatott, kiitta poharát s amire a költő feleszmélt, már csak kérdőjelek vibráltak helyén a délutáni nap fényében.
Mikor ment el? –  rezzent fel a költő, s ahogy behunyta szemét, látta a kigyúlt arcú kamaszt, amint dobját verve rohan a lőporfüstben a katonák között. Papírlapot rántott maga elé, és megírta A múlt tanúi című cikkét, amelyért szinte elbocsátották a redakcióból. De ez már egy másik történet...
 
* Ady Endre verse

Megjelent a Cimbora 1996/3-as számában