– Csakhogy megérkezett nagy jó uram – mondotta kellemetlenül recsegő hangján. Már vártuk.
A legszebb, ablak mellett álló asztalhoz ültette vendégét, tapsolt s mint az Ezeregy éjszaka meséiben, az étekfogó apródok és aprodinák hordani kezdték a tálakat a legízletesebb falatokkal. Münchhausen kendőt kötött az álla alá és lassan, megfontoltan enni kezdett, a mohóság legkisebb jele nélkül falt fel mindent, amit csak letettek eléje. Épp a vérvörösen villogó bort akarta megkóstolni, hogy újult erővel láthasson a malacpecsenyéhez s a kacsasülthöz, amikor zaj hallatszott és egy ősz hajú, félénk vízilószemű öreg rohant be, s hasra vetődve, fejét a padlóba verdesve kérte Münchhausent, segítsen rajta. Bárónk életében a tettek embere volt, most sem tehetett másként, kardot rántott és figyelt, mint vadászaton szokás hajnalban, amikor még alszik az erdő, s csak az inni járó vadak halk lépései simogatják a fák között bóbiskoló csendet. De nem jött senki. Bárónk visszaült, hellyel és borral kínálta az öregembert, aki úgy reszketett – ellenőrizte az ablakon keresztül Münchhausen –, mint a hátsó udvarra kiterített ágynemű a fel-feltámadó szélben, s épp el akarta mesélni ki is ő és mit is keres itt, s az első mondaton törte az étkezésbe belekábuló fejét. Tapasztalt mesélő lévén tudta, hogy mindég minden az első, a legelső mondaton múlik – amikor az öreg halk hangon, mintha fagyott huzal nyöszörögne hófúvásos téli éjszakában, beleszólni kezdett, s Münchhausen nyugtalanul döbbent rá: ebben a városban ő egyszerűen képtelen szóhoz jutni!... Nem ő, a világhíres mesélő kápráztatja el hallgatóságát, ellenkezőleg, neki mesélnek...
– Gyáva gyermek voltam uram, olyan gyáva, hogy még az árnyékom is megijesztett, sötétben is féltem és világosságban is; rettegtem az egerektől, a madaraktól, de a bolháktól is féltem és a szellő alattomos estéli sugdolózásaitól is. Az iskolában mindenki kinevetett, szürke egérnek csúfoltak s mindenki vert, okkal, ok nélkül csak vertek, kihasználva félelmemet. Későbben írnok lettem a vármegyeházán és asszonyt hoztam a házhoz, mert szüleim meghaltak és olyan egyedül voltam, mint villanypózna széljárta réten. Az asszony – Lukrécia – fiatalabb volt nálam, szőke, piros arcú és kívánós. Ahogy én mindentől féltem, úgy ő mindent megkívánt. Autó kellett neki, ruhák, pipere. Állandóan külföldre utazott nyaralni, s nem akart, egyáltalán nem akart gyereket uram, noha én titokban mindig utódokra vágytam. Hát gondoljon csak bele: mit ér gyermek nélkül az élet itt, a mélabús tornyok városában?!? A hivatalban is csak gúnyoltak, hiszen a legkisebb zajra is összerázkódtam s állandóan vattát tömtem a fülembe, hogy kirekesszem magam az alattomos zajok közül, de így is hallottam, hogy miket beszélnek a feleségemről; azt mondják kajtár, még ilyent!... E szófia beszédeket nem vettem számba, egyszer azonban egy filmet néztem a Pro 7 német moziadón a televízióban, egy öregedő férfiről szólt a történet, aki szintén a tévét nézi, míg a felesége, ez a kikapós szépasszony a másik szobában éli világát. Mintha hályog esett volna le becsapott szememről, kióvatoskodtam, a gyanú ott lopakodott körülöttem, mint égő ház körül a füst, a látvány viszont, ami fogadott, minden elképzelésem felülmúlta, Lukrécia ugyanis nem egy, de két férfi társaságában mulatott...
Gyáva voltam, kérem, mindég nagyon gyáva voltam, az egektől is féltem, az egerektől is, a szóbeszédektől is; a férfiaktól is megrettentem, s talán ezért is szorítottam meg a feleségem puha, meleg, fehér, annyiszor végigcsókolt nyakát. Szorítottam, hogy ne féljek és mégis egyre jobban féltem. Későbben jött két rendőr és gumibottal ütlegeltek, engedjem már el a feleségem nyakát. Magas, rácsos ablakú házba vittek, nagy kert volt körülötte, és társaim ott sétáltak a sétányokon egész nap, volt amelyik azt hirdette, hogy jön a világvége, a másik az örök életről
énekekelt, a harmadik Napóleonnak képzelte magát. Én csak ültem egy nagy diófa alatt s azon töprengtem, ha van házmester, hosszú lépés, kisfröccs és nagy fröccs, miért nincsen négy deci bor? És végre nem féltem! Sokan voltunk, mindenki kedvelt engem, időként verseket mondottam társaimnak fennhangon, időként furulyáztam nekik. Éjszakákon, ha városom tornyait a csapodár hold bolondította, kiszöktem a kertbe, ahol egymást érték a randevúzó sündisznók, és arra gondoltam, milyen lehet és mit csinálhat most Lukrécia?...
Egy óvatlan pillanatban uram, magam se tudom miért, de egyszerűen átléptem az omladozó falon és megszöktem. Amikor a babonákból szökő koromsötétben elértem házunkat és bezörgettem, csak öreg, félszemű szakácsnőm fogadott sűrűn vetve a keresztet, s amikor a feleségem felől érdeklődtem, sírni kezdett, olyanokat motyogott, hogy bocsásson meg az én jó uramnak az Isten, ha tud, s ha már elvette az eszét. Másnap el akart csábítani magával a temetőbe, mondván ő szerette asszonyát, s mindennap friss virágot visz a sírjára, de én nem mentem. Azon töprengtem, miért is szöktem meg a kertes házból, ahol végre életembe először jó volt? Hiszen ottan nem féltem, s rádöbbentem arra is, hogy pontosan ezért jöttem el, mert nekem nem jó akkor, ha nem félek!...
A legmagasabb torony őre meghalt, és felvettek. Azóta ottan élek fenn a toronyban, a baglyok és denevérek között. A torony, ahogy Ön is meggyőződhet róla, nagy jó uram, igen magas, messzire látni. Itten viszont nem túlságosan jó nekem az életem, mert félek, noha nem is vagyok szédülős. A galambok, talán hogy bátorítsanak, vállamra szálldosnak, megcsipdesik az arcom, és olyankor a kertre gondolok és arra a társamra, aki Napóleonnak képzelte magát, s mindig sírt, amikor azt a verset szavaltam, hogy szabadság, szerelem... Báró úr! Nekem már apró gyermekkoromban az volt a vágyam, hogy egyszer majd, jobb időkben, tenyeremből etetem a galambokat, egy magas, égig érő toronyban. Hát ez a vágyam mostan valóra vált. Mit kérdez, Münchhausen uram? Hogy boldog vagyok-e? Bocsásson meg, a kérdés nem helyénvaló! Nincsen jól feltéve. Mert mi a boldogság? Megmondom, báró úr. Egy szó. Szó, szó, szó, csupán egy szó. Én viszont fent vagyok, s csak ritkán ereszkedem alá tornyomból, tenyeremből etettem a galambokat, beszélgetek a vén baglyaimmal, s néha a harangozó azt is megengedi, hogy harangozzak...
Münchhausen félig hunyt szemöldje alól kíváncsian pillantott a toronyőrre. A fogadóban csend lett. A sarokban, az órák előtt állingálló bánatos törpék a hűtlen Hófehérkét várva minden órában egyhangúan sírni kezdtek, de azért ezek az órák is pontosan úgy ütötték a feleket, mint másutt, s a sarokban is pontosan úgy szőtték királynőjük esküvőjére a kelengyét a szorgalmas pókok, mint emberemlékezet óta minden rendesebb házban...
– Ne higgyen ennek a vén hazugnak uram – jelent meg az asztal mellett a felháborodott vendéglős, s Münchhausennek ideje sem volt megkérdezni, mit is akart kérni tőle a toronyőr (noha már az első mondatot is megtalálta: az idő bolyongott, mint a szél, s neki akart kezdeni egyik zaftos vadászkalandjának is), mert a hájfejű kocsmáros kitaszigálta a teremből Szürke egeret, s közben olyan sűrűn káromkodott, mint egy fiákeres, ama, nagyanyáink meséiből ismerős, régi szép időkben, amikor még gázlámpák világították meg a városok utcáit.
– Bolond ez uram – törülte verítékező arcát a vendéglős – ha nem lenne bolond, nem élne a legmagasabb toronyban, a baglyok között. Dilis, buggyant, idióta, hülye, agyalágyult, s még hálás is a harangozó – az az eszement részeges disznyó, akinek szíjat hasítok a hátából, ha nem fizeti meg tartozásait –, megengedi neki, hogy harangozzon!...
– Ha bolond, mér jött le tornyából?
– Ha idegenek jönnek, ő, uram – hajlongott a vendéglős –, mindég lejő panaszkodni. Ő itt a megsértett ember, báró úr. Az egyik a sok közül. Mert ezzel a fajtával biztosan találkoztál már, uram, az ilyenek számolatlanul nyüzsögnek szerte a világban.
– Nem tudom – töprengett Münchhausen s kortyolt a számonkérően villogó vörösborból.
– Az az érzésem mégiscsak kérni akart tőlem valamit.
– Akkor majd visszajön, uram – vigasztalta a vendéglős. – A kérelmezők mindég visszajönnek...
 

Megjelent a Cimbora 1997/4-es számában