A hájfejű kocsmáros már várta, s első emeleti legszebb szobáját ajánlotta fel, hogy hősünk darab időre kialudhassa magát. A báró épp az öreg, reszkető kezű cimbalmost akarta felrendelni a szobába, hogy amíg zenél, elmesélhesse legalább holdbéli utazásait – már régóta nem beszélt senkinek kalandjairól, és heveny hiányérzete támadt –, de amikor meghúzta a csengőzsinórt, nem a kocsmáros, hanem a napfelkelténél is szebb szobalány jelent meg gyertyával a kezében, és szelíden mosolygott hősünkre, aki hosszú fehér hálóingében egészen olyan volt, mint nagy ellenfele, Don Quijote. Ebben a vendégfogadóban – csak tudná, hogy miért Hat Ökör a neve! –, döbbent meg hősünk, minden olyan volt, mintha az áhított középkor elevenedett volna meg darab időre. Karos gyertyatartók, suttogó kandallók (ahol krónikákban elföldeltmacskák dinasztiái sugdolóznak a tűzben, s dorombolásuk előbb-utóbb álomba ringatja a vendéget), reszkető kezű és fejű, ősz szakállú cimbalmosok, kísértet járta, csikorgó falépcsők. Ez a gyönyörű lány – nézett vendégére félrehajtott fejjel, szépségében gyönyörködve a báró –, valahogy nem illik ide, ebbe a környezetbe.
–  Nem tudsz aludni, ó Uram? – rebegte a lány, s könnyű fehér kezével végigsimított Münchhausen kaland szántotta, makacs homlokán. A báró egy pillanatig úgy érezte, gyermekkori szerelme, Tenyér támadt fel, akkor röpdöstek pillangók a homlokán, amikor ama hajdani lány simogatta, aztán maga sem tudta, miért, engedelmesen feküdt vissza hatalmas tutajhoz hasonlító baldachinos ágyába, és a lány csodálatába fogott.
Vendége az ágy szélére ült le, és mesélni kezdett, hangja halk volt, hegyi patakok csacsognak így, kölyökmacskaként hancúrozó hullámok csacsognak ilyen hercigül.
–  „Hol volt, hol nem volt, sehol se, csak a végtelenen túl, ott, ahol a kurta farkú malac már nem túr, mert nincsen mit túrnia, és nem forog kacsalábon a felkelő nap háza sem – volt egy hatalmas lovagvár. Vizesárokkal, alabárdos őrséggel, meg rozsdás szélkakasokkal a tornyain. Az erkélyeken kacér, bánatos, mélakóros várúrnők sóhajtoztak, s a messzi távolba kémlelve várták a mesebeli lovagot, aki felfedezi értékeiket, szépségük csodálatába fog, és elviszi innen őket. Igen, kísértésbe szerettek volna már esni a szép várúrnők, hogy legyen majd mit megbánniuk vagy meggyónniuk, de nem jött senki.
A mézes-mázos szavú, bátor kóbor lovagok sem jutottak el idáig, mivel ez a vár, ahogy nagy jó Uram már bizonyára sejted, nem is létezett. Csak délibábként csillogott a csalfa horizonton, egyre távolodva az őt elérni akarók elől, akik hallják még valahonnan az incselkedő hangon szerelmes dalokat énekelő várúrnők hangját, de a lovagvár balusztrádjával, tornyaival és szakállas ágyúival hamarosan káprázatok közé vész, s aki tovább keresi, menthetetlenül megőrül.
Ebben a várban lakott a környék rettegett ura, Kékszakállú herceg. Hatalmas termetű férfi volt, szemei mint két türkiz villogtak magas homloka alatt, hosszú, selymes, szőke haja, amelyet annyira szerettek volna megsimogatni vára elhanyagolt, mélabús úrnői, vállát verdeste, s övig érő kék színű szakálla elkápráztatott mindenkit. Holdvilágos éjszakákon róla álmodtak a várúrnők, hiába fogadkoztak, hogy most már mindenféleképpen az egyszer csak megérkező kóbor lovagokról álmodnak majd, csapodár álmaikban Kékszakáll jelent meg, s pattintott az ujjával. A várúrnők pedig mit tehettek volna, követték őt álmaikban is, akárcsak ébren, mert nem tudtak ellenállni a türkizszínű pillantásának. Követték volna akár a világ végére is, valamikor régen egy-egy ilyen babonás pillanatban akadt rájuk a vidéken kóborló herceg, és elcsalta őket magával titokzatos kastélyába.
Harminc várúrnő lakott a káprázat lovagvárában, harminc szebbnél szebb asszony, és egyszerűen nem volt idejük megunni a herceget, ó Uram, mert olyan ritkán találkoztak vele, hogy hulló perceiket a róla való ábrándozás és lázadásuk csalóka bizonyítékaként a soha meg nem érkező kóbor lovagokról való esztelen álmodozás és reménykedés töltötte ki...
Igen, a hölgyek unatkoztak s rettegtek, hiszen Kékszakállt minden alkalommal meg kellett hódítaniuk, ha azt akarták, hogy szeresse őket.
De ne gondold ezen előzményekből, ó kedves Münchhausen, hogy ezek az asszonyok Kékszakáll várában boldogtalanok lettek volna. Ó, nem. Időnként megjelent hálószobájukban a herceg, s miközben remegő kézzel fésülve hosszú kék színű szakállát régi dalokat énekeltek neki, hogy szórakoztassák – boldogok voltak. Lényegében róla álmodoztak mindig, apró kis lánykorukról kezdve, ilyen férfit képzeltek el maguknak, aki erős – fákat is képes kicsavarni –, bátor – puszta kézzel száll szembe a környéken kószáló és téli éjszakákon hosszan, bánatosan orgonáló toportyánokkal. Mellette, (jöttek rá a vár mélabús úrnői) mégiscsak szabadok, hiszen nem követel tőlük semmit. Másnapra el is felejti őket, s következő látogatásáig nekik csak az emléke marad, s az emlék, ó Uram, mindennél szebb, már csak azért is, mert teljesen veszélytelen, így is lehet színezni, és úgy is. Az emlék a miénk!...
Telt-múlt az idő. Öregedni kezdett a hős Kékszakállú herceg, hiszen ember volt ő is, húsból és vérből való ember. Toronyszobájában gubbasztott, mint egy beteg sas, s leggyönyörűbb asszonyainak sem engedte meg, hogy játszódjanak a szakállával. Szomorú volt az öregedő herceg, bánatos, mint vihar a kék tengeren. Sejtette, hogy meg fog halni, hiszen még a hatalmas faóriások is kidőlnek egyszer, hiába dacolnak évszázadokon át a szelekkel, és azt is tudta, negyvenkét fia közül egyetlenegy sincsen olyan, akire szakállát hagyhatná. Mert a halálát váró herceg sejtette, hogy ha méltatlan kezekbe kerül bűvös varázserőt rejtő szakálla, nagy veszély fenyegeti a világot. Hetvenhét nap és hetvenhét éjszaka forgolódott matracán étlen-szomjan, aztán döntött, és a hetvennyolcadik nap reggelén összehívta a nagyterembe fiait és feleségeit, hogy elbúcsúzzon tőlük. Áthatóan nézte őket, szánalommal vegyes szomorúsággal, míg csak arcukra nem fagyott a rajongó mosoly és álomba nem merültek. Talán urukkal és parancsolójukkal – vele! – álmodhattak éppen, mert a röpke kis mosoly egy pillanatra sem tűnt el az arcukról. A herceg szótlanul nézte őket, sokáig ült mozdulatlanul, mint egy tatár kán a sátra előtt, s nem lehetett tudni, mire gondol. Aztán nyögve feltápászkodott, csodaolajjal öntötte, le és meggyújtotta az alvókat. A láng természetesen őt sem kerülte ki, bűvös erejű kék szakálla is lángba borult. Soha nem látott kék fény világította meg a földet. Mindenki arról álmodott, ami a legkellemetlenebb volt neki. Aztán kihunyt az órákig világló kék fény, és tombolni kezdett a vihar. Setét lett, hideglelős, babonákból szökő sötét...
Így halt meg Kékszakáll, az asszonyok kedvence, a mesés hírű párbajhős és rettegett kártyás. Égő szakállának egy-egy szálát egészen az Északi-sarkig sodorták kósza szelek. Ha fogat csikorgató hideg időben, sokáig senyvedve fellobban egy-egy, a turisták, sarkkutatók és tengerészek szemük elé kapják a kezüket, és megbűvölve mesélik, hogy látták az Északi Fényt...” – fejezte be a napfelkelténél is szebb szobalány, de a báró ezt már nem hallotta, mert csendesen álomba szenderült, és egykori szerelmével Tenyérrel álmodott...

Megjelent a Cimbora 1997/1-es számában