A templomból sietve megtérő, lesütött szemű nőket hosszan megbámulta, a neonok, ezek a szundikáló szentjánosbogarak zavarták fehéres fényükkel öregedő szemét – már régóta szemüveget kellett volna viselnie, de hiú volt, s csak olvasáshoz használta, ezért váratlanul egy éjjeli bárba tért be s egy sarokasztalnál elhelyezkedve maga elé húzta az esti lapokat. Nyugodtan pöfékelt tovább, a pipafüst mérgesen bodrozódott a feje körül, távolból olybá tűnhetett, mint templomok falára festett szentek feje fölött a fakuló glória.

– Szilárd Izidor, ha megengedi – helyezkedett el asztalánál egy görbeorrú emberke, s úgy nézett hősünkre, mint aki nevének puszta hallatára azonnal jelenetet rendez és rendőrért kiált.

– Még a tornyok sem ilyen mélabúsak, ilyen bánatosak ebben a fura városban, amelyről biztosan meg-megfeledkezik az isten, mert a boszniai lőporfüst csípi a szemét, hát nem is néz ide – mormogta a báró, de nem tudta folytatni. Most sem tudta elmondani történetét, mert az idegen gyorsan hadarva kezdett beszélni, akár kupecek a barompiacon, és olyanokat lódított, hogy bárkinek égnek állhatott volna tőle a haja, de Münchhausen, aki különben is kopaszra volt nyírva, el se csodálkozott.

– Szilárd Izidor, másodszor is, ha megengedi? Vannak ilyen ceremórzsiák vagy mifenék? Hottentottából mindig gyengén álltam, viszont nekem is volt gyerekszobám kérném tisztelettel, és ott engem neveltek. Három páncélszekrény állott a helyiségben, és felejthetetlen nagyfaterom, Szilárd Barnabás Bendegúz tanítgatott arra, hogy hogyan kell őket megnyitni, lehetőleg zaj nélkül, mert robbantani, azt minden pancser tud. Ötéves koromban megolvasztottam szobám kulcsát. Kellett a golyó a csúzliba. Atyám, nyugodjon békében, feldühödött és eladta a gyerekszobát a fejem fölül, nem tudván, hogy nagyapa az egyik páncélszekrényben csücsül, várva, hogy én kinyitom. Ezért kellett menekülnöm idő előtt, ezért kerültem öt és fél esztendősen az utcára, onnan pedig egy betörőbandával a karcerba, s onnét fiatal koromra való tekintettel javítóintézetbe, ahol viszont megvertem az óvónénit, s kicsaptak a rétre disznót őrizni. Ez nem mehet tovább, motyogtam, de elkaptak a lopott disznóval a piacon és bevágtak a lerbe... Nőttem, növögettem, teltek-múltak az évek, s amikor megtudtam, hogy felejthetetlen szülővárosomban végre az Antinikotinista Párt került hatalomra, hipnotizáltam az őröket és hazafelé indultam. Gondoltam, átúszom a tengert, amelyik a börtönt a mélabús tornyok városától elválasztja, de tél lett időközben, az Óperenciás tenger is befagyott, így csicsonkázva közeledtem városom felé, de megcsúsztam egy alvó bálna hátán, és nadrágféken érkeztem meg egyenesen az úti kaszinóba. Azóta itten tevékenykedek, kérem. Engem minden rendszer megbecsül, az ellenzéki nikotinisták éppen úgy hasznomat veszik, mint az antinikotinisták. Közben a kasszafúró szabadegyetemen tanulgattam a szakmát, de balszerencsémre megfúrtam a szemléltetőeszközt, ezért azután az egyetem (renoválás miatt) átköltözött a városi múzeum abszolút bombabiztos épületébe. Ide aztán nem lehet csak úgy betörni, mondogatták tanáraim, akik nagyatyámnak, Szilárd Barnabás Bendegúznak a lába nyomáig sem értek. Hát én kérem megmutattam nekik, hogy ide is be lehet, és elemeltem az abszolút bombabiztos páncélszekrényből a városi tanács által – akkor épp az antinikotinisták voltak még hatalmon, de rendszerük hamarosan úgyis összedőlt, mint a kártyavár – oda elhelyezett dohányneműket. Figyeljen! Most jön a lényeg! Ez valami olyasmi, amitől futkározik a jég a hátamon. Rehovác Jenő, a mesterdetektív, aki tizenhárom esztendeje kerget, kivenné az ingemből a jeget, de soha nem ér utol. És nem is fog. Mert ez ilyen. Figyeljen, elmondom hogyan csinálom: kiadok egy apróhirdetést a nikotinista nagy lapok valamelyikében, hogy bizonyos Szilárd nevű úriember munkatársat keres különféle munkákhoz, mondjuk megbízható egyént folklórgyűjtéshez. Teljes ellátás, meg amit akar.

A megadott időben kifutok az állomásra. Még öt perc vonatindulásig, beülök a restibe, bedobok egy egyenest sziruppal, a báros, régi haver, megdob még eggyel, aztán mire a pincérek közös erővel kidobnak, Rehovác már biztosan vidéken keres a folklórgyűjtők között, mivel azt hiszi a balfácán, hogy épp találós kérdések zárját törögetem kínomban. Egyetlen tévéadón sem lehet látni az én detektívemhez hasonló hatókört, még az RTL-en sem, nyilván azért, mert Hans Meiser még nem hívta meg a műsorába.

Hogy mit csinálok én itten, ebben a bárban? Én vagyok a főkidobó. Főleg engem dobnak ki. És Rehovác mindig csak a hűlt helyemet találja. A jó múltkor balhéztam valami parasztokkal a piacon, aztán pénzükkel a zsebemben s káromkodásaikkal nyomomban léptem olajra. Ő akkor érkezett, elcsúszott az olajon, s a feldühödött parasztok félholtra verték, mint a múltkor a medvét a gyümölcsöskertben, akire hálót vetettek előzőleg... Megsajnáltam, visszamentem, elcsórtam az ő pénzét is, észrevette, lelőtt, de nem haltam meg, én mesehős vagyok, halhatatlan tehát, csak a kalapom lyukadt ki, elrifferáltam az ószeren, és elszegődtem önkéntes rózsának Szodomába. Megszúrtam véletlenül a kertész ujját, és leszakított. Mielőtt elhervadtam volna, kijött a kasszafúró szabadegyetem a városi múzeumból, a rendszer megbukott, a Nikotinista Párt került hatalomra, aminek következtében a lopott dohány egyhuszadát sem érte annak, amennyiért én a forradalmi napok lázában előrelátóan eladtam. Hát nyilván most azok kezdtek üldözni, akik megvették. Felbérelték a lábadozó Rehovácot is, hogy teljes legyen a siker. Én közben álruhás milliomosnak adva ki magam minden pénzem elvesztettem a játékteremben ruletten, s csak az álruhával maradtam. Abban bezzeg a detektív azonnal felismert. Elszeleltem. és beálltam nagyapámmal a fegyverkereskedelembe. Ez a buli, öreg! Hamarosan olyan hírünk lett a piacon, hogy az elmaradott afrikai államok kezüket-lábukat törték, hogy tőlünk vásárolhassanak, pedig mink csak a terveket loptuk ki a gyárosok páncélszekrényéből. A tojásgránátokkal buktunk le! A tányéraknákat, amióta szegény, istenben megboldogult Diana walesi hercegnő is fellépett ellenük, elvből mellőztük. Minden tizedik szlovák tojásgránát ehető volt, minden tizenötödik robbanás előtt két perccel mesét mondott a nagy morva birodalomról, minden huszadik fel is robbant. Rehovác üldözés közben hűlt helyemen talált egy olyant, amelyik ehető volt, csak a házigazdája csodálkozott el azon, hogy a vendég távozása után az illemhely egyből a nagy morva birodalmi indulók hangjára robbant fel. Üldözni kezdte Rehovácot, aki viszont engem üldözött.

Hát így teltek hónapok, évek. Ő üldözte Rehovácot, a detektív engem. Én pedig a szerencsémet, miközben nagyatyám a mélabús tornyok városának egyik elegáns szállodájában az emlékiratait írta...

– No és miket írt a jó öreg? – érdeklődött a báró, aki unta a nála is nagyobb mesekirályokat, de a sóhajtozó betörő elvigyorodott. Momentán nem tudja felváltani vadonatúj húszezer lejesét, vigyorgott, ezért megkéri a bárót, ha kíváncsi a történet végére – akkora csattanó lesz, hogy néhány kulipintyó össze is dől a környéken, tehát mindenképpen megéri –, hívja meg egy üveg borra, különösen az 1940-es évjáratú somlói furmintot kedveli.

– Miért éppen azt? – nevette el magát a báró.

– Mert abban az évben a bécsi döntés tiszteletére nem csak a napsugarak és a nap melegét éjszaka visszasugárzó vulkanikus eredetű sziklakövek érlelték a somlói szőlőket, hanem a fellelkesült magyarok tekintete is. Ezért tudvalevőleg a negyvenes évjárat a legtüzesebb, még a falábú bosnyákok is táncra perdülnek tőle.

Münchhausen felemelkedett ültében, és intett a csinos pincérnőnek, hiszen most már tényleg kíváncsi tett a betörő történetének a végére.

Megjelent a Cimbora 1997/7-es számában