A porban árnyékaink ellebegnek, süt a nap, mintha örökké kárpótolni akarna valamiért. A patakparton pihenünk meg. Fekszünk a fűben, arcunkat a kristálytiszta vízben hosszan elnézegetve. Feri lapos köveket emel ki a mederből és lazán, csak alig érintve ejti vissza. De ennyi már elég. A víztükör fénye megtörik, az egymást sokszorozó karikák közé vész boldog, fiatal arcunk és a bolond mesél.
Egy kicsi patakról szól a mese. Mindig más, de valamiképpen mindig ugyanaz. Megindul ez a kicsi patak. Fák, bokrok tükörképét dajkálva indul el tekervényes útjain, amelyek kanyarognak, mint bűnbánó öregasszonyok imái. Egy gübbenőben, hatalmas, mohás kövek között, ahol a víz darab időre megcsendesedik, hogy erőt gyűjtve vágtathasson majd felfelé, a völgyek irányába, elhagyva a havast, az ősrengeteget, él a székely sárkány.
Csak egy feje van. Nekünk – hallom Feri kántáló, kissé rekedtes hangját, mintha egy kamra falára akasztott zsákban ütögetné egymáshoz a diókat a huzat – nem telik hétfejű sárkányra. Szegények vagyunk mink, székelyek. Az egyfejű sárkányunk viszont megvan. A miénk. És tudjátok meg – néz ránk szigorúan busa szemöldöke alól –, nem is mutatja meg magát mindenféle népeknek!...Csak holdvilágos éjszakákon emeli ki fejét a vízből, s a mezőn táncoló tündéreket hosszan elnézegeti. De ilyenkor sem beszél. Mert miről is szólhatna? Csak azt mondhatná, amit mink is, de azt nincsen kedve mondani, mert tudja, hogy panaszkodni felesleges. Sokat tanult az ezer esztendők alatt, amíg a patakban pihent. Egyetlen barátja van, a szél. Viharos estéken időként ő is dörmög valamit a szélben, s ilyenkor a pásztorfiúk első álmukból felriadva, egyetlen lobbanó pillanatra – a villámlás fehér fényében – megláthatják
önmagukat az időben. Ott vannak öregen is, gyermekként is, de azután ismét csend lesz és sötét, mint a bika szarvában. És megint mindent betölt a patak csobogása. Hát így él a székely sárkány. És vigyáz ránk, amíg csillagösvényen meg nem érkezik Csaba királyfi, a mi vezérünk!...
Ha már nem lehettek jók – fejezi be Feri tűnődve –, legalább ne legyetek rosszak, hogy megláthassátok ti is legalább egyszer ebben a bajlátott életben az egyfejű székely sárkányt.
 

Megjelent a Cimbora 1995/3-as számában