Nagy titokzatosan elővett a zsebéből néhány kis fém lapocskát, amelyek leginkább pénzérmékre, az akkori tizenöt banisokra emlékeztettek, de mégis különböztek azoktól. Nem voltak korong alakúak, ahogy tisztességes aprópénztől elvárná az ember, hanem furcsán megnyúltak, mint Salvador Dali képén a nyúlósan fityegő, képlékenynek tűnő óralapok.

„A kutyák például teljesen másképpen látnak, náluk szaglás és látás szétválaszthatatlan. Ki lát jobban? Ki mondja meg, hogy melyik látás az igazi látás? A valóságban annyi minden van még rajtunk túl, amit fel sem tudunk fogni, nemhogy látni.”

A három kicsi indián leült a tábortűz mellé, s három nap, három éjszaka mesélték a velük megesetteket. Az egyik elkezdte, a másik folytatta, a harmadik pedig befejezte. Így született a bevezetés, tárgyalás és befejezés – Molnár Vilmos meséje.

Édesapánk azt mondta, az igazat meg kell mondani, és a tetteink következményeit is vállalni kell mindig, bármilyen körülmények között. Persze, nem volt könnyű előállni ilyesmivel – Balázs Imre József meséje.

Jó király lett belőle, nem sok vizet zavart. Adót sem emelt, háborút sem indított. A nép erősen szerette, sok szépet álmodtak róla. Változás csak annyi történt, hogy a királyi címerpajzson az addigi liliomok helyére cecelegyeket pingáltak. Ami – tekintve hogy a cecelegyek a fauna, a liliomok pedig a flóra részei – mindenképpen előrelépés – Molnár Vilmos meséje.

Tudjátok, hogy az ő sorsa is úgy alakul, mint a legtöbb mesehősé: meghal az édesapja, megszűnik a szülői gondviselés, s ezt követően el kell indulnia az életben, magának kell szembenéznie a nehézségekkel. Ő a legkisebb a három árva testvér közül.

Amikor valaki hihetetlen, lehetetlen dolgot közöl velünk, így szólunk rá: Ne mesélj! Ez mese! Azaz: ne hantázz, úgysem hisszük el, ez hazugság. A mai szóhasználat szerint tehát a mese a valóságtól elrugaszkodott, fantasztikus, fiktív, kitalált, a logikát és a tapasztalatokat meghazudtoló történet. Más következtetésre jutunk, ha a népmese megnevezésére szolgáló szavakat nézzük.

Amikor az iskolában meghirdették a feltalálói versenyt, a fiúk olyan izgalomba jöttek, mintha a felhívás arról szólt volna, hogy minden olyan nap, amelyiknek a nevében van mássalhangzó, ettől kezdve igazoltan elhiányozható.

Úgy is lett, felpakolták mindennel, hamubasült po­gácsa helyett, mert azt sehol sem találtak a palotában, fél tábla paprikás szalonnát tettek fel, borból pedig egy kicsivel többecskét, hadd okosodjon a gyermek – Fekete Vince meséje. 

Aznap este a szegény ember zajt hallott odakintről: mintha egy hatalmas terhet dobott volna le valaki a földre a ház előtt. Ahogy kinézett, egy óriási kosarat látott az ajtó előtt. Tele volt szárított hallal és vadhússal, no meg olajjal.

A gondolatolvasó koalamackó sehogyan sem tar­tozott senkihez. Nem erről a vidékről származott. Nem is ismerte senki. Nem is illett ide. Nem passzolt a tájhoz. De itt volt – Molnár Vilmos meséje.

Fene tudja, hogy van ezekkel a lüdérckékkel, sehogy sem lehet kiigazodni rajtuk. A tegnap is mi történt? Fel akarok menni a legjobb barátomhoz, amilyen barom ő is, pont a tizediken lakik, hát mondok: hadd megyek a lifttel. Le is hívom hamarjában, be is szállok ügyesen, s már éppen akarnám nyomni a gombot, amikor nyílik a liftajtó, s hát egy lüdércke áll előttem, hogy hát ő is lifttel szeretne jönni, s legyek szíves, engedjem be – Molnár Vilmos meséi

– Az alvó városról akarok beszélni és Ti­murról, a kirgiz pionírról, aki két társával, Tamarával és Vologyával fél nyolckor érke­zik meg a nagyváros repülőterére. Ked­vesen fogadják őket, virággal, üdítővel. 1992-t írunk, Kirgizia már elvált Szovjetu­niótól – Bogdán László folytatásos meseregényének negyedik része. 

Aki azt hinné, hogy kis barátaink csupán este, a félsötét hálóban mesélnek egymás­nak borzongató történeteket, miután a szol­gálatos tanárnő léptei elhalkulnak a folyosón, téved. Mesélnek ők nappal is, mesélnek bárhol, ahol alkalmuk van rá, és a táborozás erre számtalan alkalmat kínál.

Fél tíz van. A kinti ostorlámpa fénye be­szűrődik a függönyök résein, különös fi­gurákat formáz. Pisti szerint viaskodó sár­kányokra hasonlítanak, Miklós szerint ölelkező dinoszauruszokra, Lacika szerint egymással játszadozó komondorokra, Pé­ter szerint lövöldöző tankokra  – Bogdán László folytatásos meseregényének második része.

– OTT ÁLLNAK A KÉPZELET TÁVOLI PÓDIUMÁN? NÉMA VIGYÁZZBAN, négyen lehetnek? öten? megcsillannak a rézfúvók, a trombitákon megtörik a csalóka fény, az öreg dobos inas pulykáéhoz hasonlító nyakában meg-megrezzen a vén dob, feszes hasa mindent átható, kemény és erős hangokról álmodik, még abból az átkos múltból, amikor kezelője akkor még érces hangon tette közhírré napról-napra a fensőbbség utasításait, és meg-megremeg, mint ugrás előtt a leopárd nyakán a bőr, mint alája írni vonakodó, makacs kulákok szeme az elhúzódó vallatások során...

Gyermekkoromban, az ötvenes években errefelé még alig jártak autók. Egy piros autóbuszra emlékszem. Futunk utána a fölvert porban. Legelöl Feri, a város bolondja, aki valamikor tengerész volt, de azután reménytelenül beletörődve sorsába, megkeseredve emigrált a szárazföldre.