Amikor bizonyos mesehősök, a vasorrú bába javaslatára, határozatot terjesztettek a konferencia elé, tiltakozva az őket érő „sérelmek” és a „negatív diszkrimináció” ellen, Münchhausen napirend előtti felszólalásában élesen bírálta őket, mondván: mi lenne a világgal, ha a gyerekek a hétfejű sárkányt, a vasorrú bábát vagy a gonosz boszorkányt, esetleg a Piroskát csapdába csaló farkast is szeretni kezdenék?! Többen kifütyülték, s a felindult báró kirohanva az ülésteremből lóra pattant, és kilovagolt a civilizációból. Elindult megkeresni a mindennapokból száműzött romantikát. Hetekig tartott az út. Az ájult földeken verítékező parasztok dolgoztak, és csodálkozva nézték a kocogó lovast. Olyan volt, mintha egy meséskönyvből lépett volna elő, emelt fejjel, gőgösen, kérlelhetetlenül. Dagadtak a nyár vitorlái, és a por úgy szállongott hősünk után mint egy fátyol; ahogyan a bocs is követi az örökké elégedetlenkedő, morgolódó anyamedvét – zaj nélkül.
Késő délelőtt lovagol be a különös nevű városba, amelynek lakói makacsságukról voltak messzi földön nevezetesek, és ahol a templomtornyok mint túlméretezett felkiáltójelek bökdösték az eget, a baglyok pedig egyidősek voltak az ősz szakállú idővel. Mert a vénülő idő is természetesen az ódonságok városában lakott, s néha derűsebb napokon kifeküdt egy-egy mennyország felé szálldogáló bárányfelhőre morfondírozni és süttetni a hasát, mely has ráncosabb volt az öklömnyire zsugorodó egyiptomi múmiafejeknél is. Mások – tudta meg a báró a városban – ezzel ellentétben szépasszonynak látták az időt, aki hosszú szipkából cigarettázik, a felhők felé fújja a füstöt, s jobb kedvében egy-egy modern bárba is betér és koktélt iszik, hiszen lépést tart önmagával.
De hát a bárót nem az idő izgatta, s otthagyva a pletykálkodó plebszet, elindult vendégfogadót keresni. Éhes volt, szomjas, fogadót keresett tehát, elkészíttetni az útközben lőtt verebeket. Mondanunk sem kell, a mélabús tornyok városában a verebek is olyan kövérek voltak, mint egy-egy túzok...
Körbetáncoltatta lovát a tereken, végigkocogott a girbegurba sikátorokon; zegzugosak voltak ezek az utcácskák, körülményesek, mint bűnbánó öregasszonyok imái gyónás előtt. Végigvágtatott a szundikáló bazáron is. Az árusok éppen az ernyőket feszítették ki, félő volt, hogy mielőtt elérne a zenitre, fejre esik a tüzelő nap, s esetleg kárt tesz messzi földön elhíresült portékáikban. Az árusok szájtátva bámulták a különös lovast, aki ebben a pillanatban olyan volt, mint saját, rongyosra olvasott meséskönyvekből kilépő kísértete. „Münchhausen” – mormogtak a keresztény árusok, és rettegve hányták a keresztet. „Münchhausen” –  ismerték fel a mohamedán árusok is, s nem törődve a porral és a mocsokkal, többször is szó nélkül földhöz verték magukat Mekka irányába, s a banán- s dinnyehéjakat tisztítva öltözetükről, torokhangon kiabáltak.
De Münchhausen – bár kétségtelenül jólesett neki, hogy felismerték – nem törődött velük. Továbbnyargalt. Mögötte száz-százötven lépéssel lemaradva rohant egy banda kölyök. A legkitartóbbak már a külvárostól kísérték a fura idegent, és széles kalapja annyira megnyerte tetszésüket, hogy megszakítás nélkül ordibálták:
„Nagy kalap! Nagy kalap!
Állj már meg! Ne szaladj!”
Felejthetetlen látvány volt a vágtató lovas, az izzadó város, a fulladozva is ordibáló kölykök. Mindenütt kíváncsi tekintetek kísérték őket, az egyik bárból kinézett érdeklődve az idő is, ez a szeszélyes szépasszony, és elfelhősödött az arca, míg másik alakjában öregemberként dörmögve ismerte fel Münchhausent a bárányfelhőről, s hosszan elnézegetve töprengett azon, vajon hová megy már megint. Az egyik borkereskedő megállapította, hogy életében ilyent még filmen nem látott! A derék embert a moziban nyomta el a buzgóság, erélyes felesége utána küldve segédeit hazavitette, s most az ordibálásra felriadva, az ablakhoz botorkálva a furcsa menetet a számára végérvényesen megszakadó filmmel azonosította, majd azonnal érces hangon rikácsolva saját borát kezdte dicsérni, de senki sem törődött vele. A város borkedvelő lakói tudták, hogy cukrozza és hamisítja a borát. A helyi Nikotinista Figyelő egyik szintén a helyszínre sodródó névtelen cikkírója szintén felismerte Münchhausent, s másnapi cikkében kiemelte, hogy a jeles igazmondó pipázik ugyan, de a szivarokat sem veti meg...
Münchhausen felrezzent az éktelen lármára s megsarkantyúzta fáradságtól remegő hátasát, nemsokára, szemben a legmagasabb toronnyal, megtalálta azt a vendégfogadót, amelyről barátja, Szindbád mesélt egy görbe éjszakán, amikor az összes épkézláb kísértetek a ház köré gyűltek és úgy vijjogott a szél, mint a holdon látott félbolond kintornás egyetlen leánya temetésén. A téren, a
fogadó előtt egy ember állott mereven, mintha nyársat nyelt volna, és ahogy bárónk közelebb ért hozzá, a kikiáltók világszerte megszokott érces hangján ordítani kezdett. Hangja szabadon szárnyalt, és két útba eső griffmadarat szerencsétlenül megsiketített.
„Csak állok itt a téren a legmagasabb torony előtt már nem is tudom mióta, csak az arcok változnak időnként körülöttem; csak állok, mint egy faszent, mintha önmagamnak akarnék szobrot állani, mintha földbe gyökerezett volna a lábam; csak állok, mint sivatagban várakozó beduinok, mozdulatlanul; az arcok bámulóim arcai néha változnak körülöttem, de ez sem zavar túlságosan; mindent meg lehet szokni, a felhajtást is, azt, hogy az ember (hogy is mondjam, hogy ne tűnjek szerénytelennek?) divatban van... Csak állingálok itten a téren, a legmagasabb torony előtt már nem is tudom mióta, és várom az esőt, mert tudván tudom. sovány esztendőre kövér esztendő jön, igazságra mindég hazugság; hát csak állok és várom, várom az esőt, időtlen idők óta. Az idegenek néha lefényképeznek. Nemrég szerepeltem (ahogy tisztelőim mondják) az Euronews egyik műsorában is, csak álltam a téren, s alul villogott a felírás: no comment!, háttérnek pedig ott volt a legmagasabb torony, a mélabúsak között is a legmélakórosabb, akivel szintén sokat foglalkozik a média, s az időnél is vénebb vagy vele egyidős baglyai is láthatóak voltak a torony óráinak mutatóin, ahogy mondották azok, akik látták a tévéadón a rólam készült kisfilmet. Aztán szerepeltem a CNN-en is az idegenforgalmi érdekességek című műsorban, én voltam a mélabús tornyok mellett a város másik nagy érdekessége, aki egy személyben több embert csábít ide, japán és amerikai turistákat is, görög kereskedőket, német politikusokat, angol diákokat, spanyol szerelmeseket és olasz spagettizabálókat, mint az idő, hiába mutatkozik időnként szépasszony alakjában, s hiába ül ki időnként napozni egy bárányfelhőre... Mondom, én híresebb vagyok nála, pedig nem csinálok semmi egyebet, csak állok itten mozdulatlanul, mint falu szélén szundikáló pléhkrisztus; rendületlenül mint egy silbak, s soha senki meg nem kérdezi, ugyan jóember, maga mire várt...”
Münchhausen megunta az esőváró embert, legyintett, és bement a Hat Ökör elnevezésű vendégfogadóba...

Megjelent a Cimbora 1997/3-as számában