Halom kajszibarack

Tisztálkodni alig volt hol, borotválatlanok
és ápolatlanok voltak, esténként egy-egy
fél pálinka, egy-két üveg bor, éjszaka póker
vagy preferansz, aztán lefeküdtek a három
ágyra hatan egy szűk kamrában, ahol olcsó
cigarettafüst és aceton szaga kavargott
hajnalig.

Tulajdonképp unatkoztak munka után
ott annyian, gyűjtötték a pénzt, de amit
kerestek egyik héten, elment a másikon,
reménykedtek, biztatták egyik a másikat,
hogy előbb-utóbb megjelenik majd valaki,
és jobb munkát ajánl, pénzesebbet.

Süvöltött a szél a városszélen, és
annyi, de annyi hét alatt senki,
de senki nem jelent meg;
rágták a barackot a telken, s az
almát, s már mind olyanok voltak,
mint akiket összezártak egy halom
kajszibarack közé; majszolták a
barackot, elmaszatolódott képükön
a lé, és már nem is köszöntek, nem
is szóltak egymásnak, nem is
beszéltek, hiszen egyek
voltak ott már mindannyian.

Sötét

A határok akkor már le voltak
zárva, se ki, se be senki, elszórt
puskaropogás esténként a rádióban,
az első szobában ropogott a
tűz a kályhában, december volt,
december közepe, gázlámpa
fénye világította be a szobát
a félhomályban, „Elkezdődött”,
„Lőnek!”, „Halottak”, szakadozott
a hangja a helyszíni tudósítónak az
elemes Gloria rádióban, ütemes,
összehangolt utcai kiabálás hallatszott,
akadozó lélegzettel rangjelzés nélküli
katonák puskacsöveiről szóltak, holtak
elszállításáról a fővárosba az éj leple alatt,
az elvtársnő parancsáról, kivilágítatlan
utcák, koromsötét vidék, csak itt-ott
pislákoló gázlámpa, gyertya vagy
akkuról beüzemelt apró égő, füstölő
mécsesek, „Fújd ki a lámpást”,
mondja a nagyanya a villanyvilágítás
bevezetése után is évekig,

amikor
hazaér a vaksötét úton, kivilágítatlan
utcákon a szomszéd faluból,
alszik az apa, az anya,
csak a nagyanya vár
az utcai ablak mögött
a sötétben.

Megjelent a Cimbora 2018/6-os számában