Nem hiába izgatta annyira az európai ember fantáziáját az utazás és a földrajzi felfedezés. A kontinens története összefonódik az utazások, felfedezések történetével. A középkorban a vikingek talán Amerikáig is elhajóztak. Az újkor Kolumbusz Kristóf korszakos felfedezésével veszi kezdetét. Az utazás akkoriban szinte egyet jelentett a hódítással. A világ megismerése mellett annak birtokbavétele is volt egyben. És sajnos nagyon gyakran úgy alakult, hogy fontosabb lett a hódítás, mint a felfedezés, fontosabb a birtokbavétel, mint a megismerés. A kíváncsiság gyakran keveredett a mohósággal. Az amerikai kontinens belsejébe behatoló európaiak a legendás Eldorádót keresték, egy olyan mesésen gazdag tartományt, ahol a tetőcserepek és az utcakövek is színaranyból vannak. Évszázadokon át válogatott kalandorok szelték keresztül-kasul a dél-amerikai kontinens őserdőit, az aranyvárost keresve. Csak a 19. században hitték el végleg, hogy Eldorádó csak legenda. Nem véletlen azonban, hogy ennyire erősen élt az emberek képzeletében ez a mese, és hogy ennyire hittek benne. Hiszen nem volt ez egyéb, mint saját mohóságuk, gyors meggazdagodás iránti sóvárgásuk megtestesülése.

Kalandorok, szerencselovagok, hittérítés szándékával utazó papok, szerzetesek mellett író-olvasó emberek, tudósok is eljutottak a felfedezett vagy felfedezésre váró kontinensekre. A hódítások nyomán számos város keletkezett, számos palota épült, új haszonnövényekkel, fűszerekkel, haszonállatokkal gazdagodott az óvilág konyhája és gazdasága. Ugyanakkor nagyon sok könyv is keletkezett ezáltal. Útleírások, földrajzi és néprajzi megfigyelések, útinaplók stb. És természetesen számos regény, elbeszélés is, a négy fal közötti utazók fantáziájának színes szüleményei.

Az európai ember évszázadokon át vagy úton volt a távoli kontinensek felé, vagy fantasztikus utazásokról álmodozott. A képzelet gyakran elébe szaladt a valóságnak. Jules Verne már akkor megírta a holdraszállás történetét, amikor még senki sem hitte, hogy lehetséges. Már jóval előtte, 1627-ben Cyrano de Bergerac francia író könyvet írt Holdbéli utazás címmel. Az új kontinensek felfedezése azonban legalább annyira izgalmas kaland, mint kietlen idegen bolygókon kalandozni (ha csak nem a Csillagok háborújában vagyunk). Itt ugyanis más tájak, más növények, más állatok és – ami a legfontosabb – más emberek várnak ránk. Egzotikus kultúrák, fura szokások, különös hangzású nyelvek sokasága.

Manapság az utazás elsősorban pénz kérdése, hiszen már űrturizmus is létezik. A Föld legtávolabbi pontjára is órák alatt el lehet jutni repülővel. Nem is olyan régen ez még elképzelhetetlen volt. Pár száz évvel ezelőtt a hollandiai, németországi akadémiákon tanuló erdélyi diákok hónapokig utaztak, gyalog, szekérrel, lakhelyüktől az iskolájukig. Az utazás, még kontinensen, sőt, országon belül is, igazi kaland volt. A hegyszorosokon, erdőkön átvezető országutak mentén rablók, útonállók leselkedtek az utasra (nem véletlenül hívják például a Székelyudvarhely és Csíkszereda közötti hágót Tolvajos-tetőnek), az időjárási viszontagságok miatt sokszor napokig rostokolhatott. Az otthon maradottakkal nehezen lehetett kapcsolatot tartani, ha egyáltalán lehetett. A francia mondás, miszerint elmenni olyan, mint egy kicsit meghalni, nagyon is közel állt a valósághoz. Az útra kelő ember akkoriban mintha egy másik dimenzióba lépett volna át.

Ma, amikor az világ legmagasabb hegycsúcsainak megmászása is tömegsporttá vált, no meg természetesen üzletté, nincs rá mód, hogy a régiek kalandos utazásaiban legyen részünk. De az irodalom ebben is a segítségünkre siet. Az útleírások révén képzeletben átélhetjük a régi utazók, felfedezők hihetetlen kalandjait. Újra felfedezhetjük a bolygót, átérezhetjük, milyen volt szembenézni az ismeretlennel.

Marco Polo (1254–1324) velencei kereskedő a nagy világutazók előfutára. Ő volt az első európai, aki eljutott a Távol-Keletre, Kínába, Mongóliába, és leírta ezt a világrészt. Igaz ugyan, hogy a későbbiekben sokan kétségbe vonták leírásainak hitelességét. Egyes vélemények szerint soha nem jutott a Fekete-tengernél messzebbre, és korabeli perzsa krónikák alapján ollózta össze keleti utazásai történetét. Az igazságot erről talán sohasem fogjuk megtudni. Tény, hogy ő volt az első Európában, aki részletesen leírta Ázsia országait, népeit, azok szokásait stb. Köztük Tebet tartományát (Tibet, ma Kínához tartozik). Erről olvashatunk részleteket az alábbiakban:

Az említett ötnapos utazás után kietlenül elpusztított tartományba érkeztek. A romlást Mongu kán háborúi
hozták. Találtak ugyan néhány várost, falut és tanyát, de mind feldúlva és lerombolva. Majd jó húsz napig lakatlan vidéken keresztül vezetett az út; csak vadállatok csatangolnak errefelé, ami az átkelést igen veszélyessé teszi. Mindenesetre az utazók valamelyes ellenszert mégis találtak. Ugyanis rengeteg nagy nád nő ezen a vidéken, a folyók közelében; kerületük teljes három tenyér, magasságuk pedig tizenöt lépés, szárukat körülbelül három tenyérnyire egymástól csomók szakítják meg. S hadd mondjam el nektek, hogy a kereskedők és más utazók estefelé, ha le akarnak pihenni, nádat vágnak, és nagy tüzet raknak belőle; mert olyan villámló fénnyel és hangos pattogással ég ez a nád, hogy hangjától az oroszlánok, medvék és egyéb vadállatok igen megijednek és elmenekülnek.

Elmondom, mert érdekes, miért okoz a nád ilyen nagy zajt. Az utas levágja a zöld nádat, melyből rengeteg terem, és egyszerre nagy csomót vet a tűzre belőle. Miután egy darabig égnek, széthasadnak, s ez olyan zajjal jár, hogy éjnek idején tíz mérföld távolságból is hallható. Valóban, aki nem szokta meg ezt a zajt, és váratlanul hallja, könnyen eszméletét veszítheti ijedtében, és szörnyet is halhat tőle. De akik megszokták, nem is törődnek vele. Viszont akik még nem hallották, gyapottal tömik be a fülüket, fejüket és arcukat meg annyi ruhába csavarják, amennyibe csak tudják; mindaddig így tesznek, míg meg nem szokják a hangot. (...) Mindennek ellenére az oroszlánok, medvék és egyéb vadak néha mégis a közelébe merészkednek, és sok kárt okoznak, mert igen nagy számban élnek ezen a pusztaságon.

Húsz napig tart az út lakatlan területen keresztül, ahol se szálláshoz, se élelemhez nem jutni; tehát az utasoknak mindent magukkal kell vinniök, és szüntelenül hadakozniok kell a vadállatokkal, melyek igen számosak és veszélyesek. Aztán olyan területre érkeztek, ahol sok falut és várost találtak a hegyek lejtőin.

(Marco Polo utazásai. Budapest, Gondolat, 1963, Világjárók – klasszikus útleírások III. 208–209. oldal. Fordította: Vajda Endre)

Megjelent a Cimbora 2016/7-es számában