Szőcs Imre
Irodalmi kalandozások az Óperenciás-tengeren túlra (5.)
Úton lenni boldogság... – Bölöni Farkas Sándor Észak-Amerikában
Cimbirodalom
Bölöni Farkas Sándor az erdővidéki Bölönben született 1795-ben, székely katonacsalád gyermekeként, és ez nagyban meghatározta sorsát. A szomszédos Nagyajtán napvilágot látott Kriza János sorai – „Erdővidék az én hazám, / Katonának szült az anyám” – tökéletesen megfogalmazzák ezt az állapotot.
Kép forrása: Wikipédia
A történet 1764-re nyúlik vissza, a madéfalvi veszedelem idejére. Ettől a szomorú eseménytől fogva a székely fiúgyermekek elkerülhetetlen sorsa a katonáskodás. Hiába táplál írói ambíciókat a fiatal Farkas Sándor, akiben Kazinczy az eljövendő magyar Schillert látja, ő katonasorsra született. Úgy érzi, lelki alkatánál fogva alkalmatlan erre az életformára. Minden követ megmozdít, hogy mentesüljön a kötelesség alól, hogy szabad ember lehessen. Ne feledjük, ez az a kor, amely felfedezi az érzékenységet, az érzelmeket és az egyén szabadságát. Nem csoda, hogy a fiatal Farkas Sándor lelkében óriásira nő a szabadságvágy. Két menekülési útvonal létezik számára a szabadságot konokul megtagadó valóságból. Egyik a múzsák útja, az irodalom, a költészet, a másik az utazás.
Régi vágya eljutni az Amerikai Egyesült Államokba, „a szabadság hazájába”. 1831ben sikerül végre sort kerítenie a tengerentúli utazásra. Ennek legfontosabb eredménye egy könyv, amellyel örökre beírta magát a magyar politikai gondolkodás történetébe. Első kiadása 1934-ben jelenik meg Kolozsváron, Utazás Észak-Amerikában címmel. Akkoriban egy ilyen munkát kiadni felért egy kisebbfajta forradalommal. Az Amerikai Egyesült Államok első, magyar nyelven történő leírása egyben szenvedélyes állásfoglalás a szabadságjogok és a demokrácia mellett egy olyan korban, amely szigorúan ellenőrzése alatt kívánta tartani nemcsak az alattvalókat, hanem azok gondolatait, vágyait, érzéseit is.
A székely írók közül Bölöni Farkas Sándor talán mindmáig legjobb ismerője a tengerek, óceánok, a hajózás világának. Munkája arról árulkodik, hogy könyvtárnyi szakirodalmat tanulmányozott át, mielőtt fellépett volna a Londonból New Yorkba induló Columbia fedélzetére.
Észak Amerika előtt keresztülkasul bejárta Nyugat Európát, részletesen beszámolt párizsi élményeiről, az ipari forradalom következtében végbemenő látványos változásokról Angliában, és csodálattal ír a „gőzszekéren” tett utazásáról:
Az angol bámulatos műveit Liverpool, Manchester, Leeds és Birmingham teremti, kinek nagyobb hajlandósága és több ismeretei vannak az erőmívek s azok hatósságai iránt, ezen városokban esztendőkre talál élelmet elméjének. Liverpoolból Manchesterig a gőzszekérrel jöttünk. Az emberi elmének egyik legnagyobb diadalma a gőzszekér. A város végén felültünk a szekérre mintegy 130-an, s ezen utat Manchesterig – amely 301⁄2 angol, vagyis mintegy hét magyar mérföld – egy óra és fél minuta alatt tettük meg. De néha 58 s még 57 minuta alatt is megfutja ezen utat a gőzszekér. Sem madár, sem a legsebesebben vágtató ló ily gyorsasággal nem haladhat. Különes gyönyör nemét érzi az ember, midőn egyik városból csaknem egyszerre a más messze városban teremhet. Manchesterből annyi ágazatokra van megindítva a gőzszekér útja, hogy a felszámlálás szerint tíz esztendő múlva tizenöt óra alatt egész Angliát hosszába és végig futhatja az utazó.
Feltűnő könnyedséggel ír a technika dolgairól, a mozdonyt ugyan „gőzszekérnek”, a motort „erőműnek” nevezi, az olvasó mégis könnyen megérti, miről is beszél pontosan.
Angliának és Londonnak ennyi ingerei s ennyi nagyságai, napjainknak örökös foglalatosság s újabb tárgyak általi meglepetései közt is gyakran felderült bennem azon gondolat, hogy még nagy utunk, a legnagyobb utunk van hátra. Gyermekkorom szebb álmai közé tartozott volt valaha Amerikát is láthatni, s valahányszor amerikai hajót láttam a kikötőben, mindig dobogó szívvel újult fel bennem e vágyás. Az arra lebegő vitorlák szárnyain lengett képzeletem is, s gyermeki érzéssel minden amerikai hajónak szerencsés szeleket óhajtottam. Mindaz, amit eddig láttam s hallottam, még mind nem csillapította le a hatalmas vágyást. Ama szép hazában, az emberiség új hazájában lebegett előmbe homályos képekben mindaz a szép és tökéletes, mi földi létünk s gyarlóságink mellett elérhető lehet. A temérdek messzeség, a tenger veszedelmei, a honvágy félelme s ezer más akadályok tűnődést okoztak ugyan, de vágyásom el nem lankaszthatták. Ezelőtt csak hatvan esztendővel, míg Amerika szabad nem volt, a vízen lakó angolnak is nem kevés aggódásba s nagy elhatározásába került az óceánon általmenni. Akkor hónapokig s közönségesen fél esztendeig tartott az átmenetel. A szelek, víz természete s veszedelmesebb helyek kevéssé ismertettek, s nem ritkaság volt azon eset is, hogy ez vagy amaz hajó népestől elveszett. De azolta óriási lépéseket tett a hajózás tudománya. Az amerikai hajós most a világ minden kikötőiben megjelen, s a föld golyóbisa minden tengereit s öbleit tudományosan ismeri. Az amerikaiak annyira magokévá tették a tengert, hogy Európa minden kikötőjiben mindig számos oda való hajót lehet találni.
A nagy utazás számára végül 1831 júliusában veszi kezdetét:
Végre eljött a várt nap, s július 27-én felléptünk a Columbiára. Midőn hosszú út végett hajóba lép az ember, az valami különes innepi érzés! A szív mintha elfogódnék, s az érzelmeknek nem tudom mely nemei miatt sóhajtás közt némul el minden érzék; melyet nem bánat facsar ki, hanem talán a jövendő kétes képe! Megkondult az első harangozás, húzni kezdették fel a vasmacskákot; oldozzák már a köteleket, s cseng a kapitány igazgató hangja. Meghúzták másodszor is a harangot; a matrózok zajganak; az ismerősek, jó barátok, szülők és gyermekek szívszakadva búcsúznak egymástól. Mely látvány ez! Mintha minden szem könnyragyogásaiban, a lélek egész tisztaságában tükröződnék e végpontnál, csak nekünk nem volt kitől búcsúzzunk! Megkondult harmadszor is a harang, a matrózok „hurrá”-t kiáltanak búcsújelül ott maradó társaiknak, s az egész kikötőből száz meg száz „hurrá” zeng vissza. Végre a kapitány magas állásáról felkiáltja az „all ready”-t (minden kész), megmozdul a hajó, s matrózok énekre kezdenek, míg a többi hajók közül kivergődnek.
Délre már a Temze közepén voltunk, de a dagadás éppen szembejövén velünk, a tenger torkáig, mely mintegy 25 mérföld (valamint itt, úgy ezután is, a mérföldek eléfordultakor mindenütt angol mérföld értetik: egy angol mérföld 848 pozsoni öl, a magyarokot 4000 ölre véve, 5 angol mérföld teszen 1 magyart és 240 ölet) a dockhoz, gőzhajóval vontattuk le a Columbiát. Az utazásnak, nevezetesen a hajókon, különös érdeke van az első órák alatt. Szinte mindenik utas rendre szemlélgeti a társakot, találgatja karakterét, nemzetét, skálázgatja magában polgári álláspontját s belső becsét, s lassanként kezd tartózkodva szólani valamelyikhez, többnyire az út iránt. Estvére már a Temze torkához értünk, s vasmacskákra ereszkedtünk, hogy hajnalban indulhassunk bé a tengerre.
Utazásuk az Atlanti-óceánon át 39 napig tartott. Bölöni részletesen leírja a fárasztó hajóút viszon tagságait, a hajózásról és az óceánról szóló pontos tényszerű leírások váltakoznak az utazás nehézségeinek szórakoztató részleteivel:
Augusztus 14-én az 50. szélességbe felértünk. Nedves, ködös idő s hideg, változó szelek cserélték egymást két nap alatt. Hajónk nagyon hánykódott, felmenni lehetetlen volt, benn szünetlen fogontózni kellett, asztalt vagy szófát ölelni, hogy el ne bukjunk. Az ebéd nagyon kínos ilyenkor; minden tál, tángyér s üvegek le vannak ugyan szorítva az asztalhoz, mégis a nagy mozgás miatt gyakron kiugranak helyökből; a szép sült messze höngörög az asztalon, kés, kalán s a kenyér a negyedik szomszédig is lefut, s minden tárgy indulóban van. Az első napok alatt még nevetségesnek tetszik a bútoroknak ezen utazása, de végre unalmas tréfa leszen. Hozzájárulnak ezekhez az éjszakai kedvetlenségek; már a levetkezés gyakori falbaütődés s bukásokkal történik; az ágyban mesterséggel kell megszegezni magát, hogy az egész test ne höngörögjen; a fővel van a legtöbb baj, mert az mégis mindig ringatódik. Ha osztán végre a kínlódó elme elfáradt, s eljön a szenderedés, a hajónak valamely új lökődése s a recsegések miatt megint felrebben, s így kínlódja által az éjt, az alvásnak azon kínos neme közt, melyet ébredező álmadozásnak neveznek.
Utazásuk 39. napján lépnek partra New Yorkban. Talán utazó még nem lépett akkora várakozással idegen országba, mint Bölöni Farkas Sándor tette 1831. szeptember 3-án. Mint aki hosszú bujdosás után végre megérkezik az ígéret földjére. Nem véletlen, hogy az utazását leíró könyvben a leggyakrabban előforduló szó a szabadság.
Szeptember 3-án majdnem álom nélkül virradtunk fel, s utazásunknak 39. napján mely látás lepte meg szemeimet a reggellel! Megpillantottam a New York-i öblöt és Amerika partjait! Remegő érzés fogott el, s dobogott szívem. Ennyi szenvedésnek véget érni, ily messze reményt, ily hosszas és meleg vágyást teljesedve látni igen elborító öröm volt egyszerre! De ennyi kedves érzelmek cserélődései közt is egy sóhajtás, egy remegő sóhajtás költ fel lelkemben. A sóhajtásnak az a ritka neme, midőn elért reményink s boldogságink közepette egy sóhajtásunk egész imádságot s hosszú hálálkozást foglal magában. Az lengett fel lelkemből ezen sóhajtásban: ha vajon e szép hazában a szabadság, az elnyomott emberiség és jussok menedéke helyét valóban megtalálom-e? Ha ennek önmaga által hozott törvényei s intézetei teszik-e boldogabbá az embert? Vagy azok-e boldogabbak, kik az önkény parancsolatai hív teljesítésének dicsőségében találják boldogságokat?
Megjelent a Cimbora 2017/3-as számában
