Így természetes, hogy az első nagy földrajzi felfedezések és útleírások az ázsiai kontinenshez kötődnek, lásd Marco Polo utazásait a 13. században. Julianus barát szintén a 13. században, az őshazában maradt magyarokat keresve, a tatár (mongol) birodalom határáig jutott el. A legnevesebb magyar Kelet-zarándok Kőrösi Csoma Sándor, aki a 19. század elején jutott el Indiába és Tibetbe, monumentális tudományos munkát hagyva az utókorra. Csoma a Kelet-kutatás szimbólumává vált.

A történelem során a Kelet iránti érdeklődés hullámokban jelentkezett. A romantikát például fokozottan foglalkoztatta a keleti kultúra, művészet és vallás. Számos útleírás tanúskodik erről, ilyen például a francia romantika költőjének, Gérard de Nervalnak a Keleti utazások című könyve. A Kelet iránti érdeklődés új lendületet vett a huszadik század hatvanas-hetvenes években a hippi mozgalom jelentkezésével. A hippi életforma egyik eleme volt a keleti utazás, az úgynevezett hippie-trail, amely valamelyik nyugat-európai városból in-dult, és megközelítőleg ugyanazt az útvonalat követte, amelyet Kőrösi Csoma Sándor, majd a nyomdokaiba lépő Jakabos Ödön is bejárt, a végső cél India és Nepál volt. Utóbbi fővárosa, Katmandu számított a hippik Mekkájának.

A kézdivásárhelyi Jakabos Ödön 1972 és 1973 között járta be Indiát, minimális költséggel, egyetlen hátizsákkal, egy váltás fehérneművel, egy maréknyi csomakőrösi földdel, zsebében öt dollárral vágva neki a nagy útnak. Útvonala és utazási körülményei alapján Jakabos útja egy klasszikus hippie-trail, amelynek célja azonban nem a katmandui, úgynevezett Freak Street, ahol szabadon lehetett marihuánát vásárolni, hanem Kőrösi Csoma Sándor síremléke a dardzsilingi temetőben, ahol elhelyezte a hazulról hozott maréknyi földet.

Jakabos Ödön 1940-ben született a Kézdivásárhely melletti Nyújtódon, és 1979-ben halt meg Brassóban. Számára az utazás életforma volt, nem eszköz, hanem cél. Rendkívül otthonosan mozgott idegen kultúrákban, környezetben, nem turistaként lépett kapcsolatba a helyszínekkel, hanem átélte az ázsiai emberek mindennapjait, harmadosztályú vasúti kocsikban, ablak nélküli távolsági buszokon utazva.

Indiai útinapló című könyve csak halála után, 1982-ben látott nyomdafestéket. Ebből közlünk alább részleteket.

Kép forrása: bookline.hu

Február 20.

(...) Rokonszenves kicsi állomás a dardzsilingi. Friss, tiszta hegyi levegő. Indiai viszonylatban ez a város kimondottan tisztának nevezhető. Időnként szél seper végig rajta, egy-egy felhőt hajtva maga előtt és ködbe vonva egy ideig a kilátást. Leírhatatlanul szép vidék. Egyfelől nagy mélység erdőkkel borítva, másfelől a város teraszosan épült házsorai, körös-körül hegyek, hegycsúcsok végtelen sora. (...) 

Dardzsilingben vagyok. Utam 128. napján elértem a tulajdonképpeni célhoz, a városba, ahol Kőrösi Csoma Sándort több mint 130 évvel ezelőtt eltemették. Egyelőre az engedélyem hétnapos itt-tartózkodásra jogosít fel.

Valószínű, hogy az én helyemben sokan egyenesen a Kőrösi Csoma Sándor síremlékéhez siettek volna. Én nem. Úgy tettem, mintha egészen más okok miatt jöttem volna ide. Visszagondoltam arra a pillanatra, amikor először tettem a lábam India földjére, és elindultam éppen ellenkező irányba, délre, aztán nyugatra, északra, és csak két és fél hónappal később kanyarodtam Kelet-India felé, akkor is nagy kerülőkkel, és mégis idejében ideértem. Ha ilyen nagy távon nem ártott a nyugalom, ugyan miért sietnék az utolsó órákban? Úgy éreztem, valami nagy és kellemes nyugodtság szállja meg egész lényemet. Valósággal jólesett eljátszadozni a gondolattal, hogy itt vagyok, síremléke, földi porai itt vannak nem messzire, és ha akarom, egy nekiszaladással ott lehetek. Ha csak rágondoltam erre a pillanatra, már a torkomban éreztem a szívem, és fojtogatott a sírás. Nem – ismételgettem magamban –, ma még nem. Nem akartam porosan, szakállasan és fáradtan a síremlékhez menni. Úgy éreztem, nemcsak magam vagyok, sokan állnak mögöttem, tömött soruk Európáig ér, és most mind látnak engem, minden mozdulatom figyelik és irányítják. Nem lehet ezt megmagyarázni. (...)

Február 21.

(...)

Mint említettem, reggeli helyett írogattam, aztán megborotválkoztam, rendbe szedtem székely ruhámat, szállásadómtól kerti szerszámokat kértem kölcsön, aztán székely harisnyám zsebében a maréknyi csomakőrösi földdel, kezemben a szerszámokkal és a tegnapelőtti búcsúzásnál a nyakamba akasztott virágkoszorúval, elindultam a temető felé. Nézegettek az emberek, olyan is akadt, aki megkérdezte, milyen országból jöttem, merthogy olyan szép az öltözetem. Időnként előhúztam a zacskó földet, mosolyogva morzsolgattam jobb kezemben, szinte jött, hogy felmutassam, összecsődítsem az embereket: nézzétek, világlátott föld, Európából, Indiát is jobban ismeri, mint sokan közületek, hiszen közel 100 napja vándorol ebben az országban, áthaladva a 15 legnagyobb államon!

A város szélén egy rúpiáért kenyeret vettem. Nemsokára felértem a hegygerincre, elhagytam az utolsó házakat, és szinte abban a pillanatban megláttam alig száz méterre előttem az út szélén a már fényképekről ismert temetőt. Rögtön felismertem Kőrösi Csoma síremlékét, az út melletti első teraszon. Tizenöt lépcsőfok vezet fel az út jobb oldaláról odáig, az első terasz körülbelül két méterre van az út fölött. Meglehet, sokan furcsának találják a viselkedésem, gyenge embernek tartanak, de be kell vallanom, percekig csak álltam és éreztem, amint könnyeim végigfolynak az arcomon. A közel féléves kilátástalan bolyongás nehézségei, az ijesztő helyzetek miatt sokszor féltem, de soha nem sírtam, és most éreztem, nincs erő a lábamban, képtelen vagyok egyet is lépni. Nem tudom, megértenek-e engem most azok is, akik repülőgéppel és kocsival néhány nap alatt Európából a síremlékhez érnek, és a taxi vagy magánautó éppen a temető előtt áll meg velük, de nekem most jutott eszembe minden: az átélt veszélyek, éhezés, honvágy, a további bizonytalanság. Minden most jutott eszembe, hogy itt magam előtt láttam egy darabot otthonról. Időnként emberek jöttek az úton, ilyenkor elfordultam és rátámaszkodtam az út bal oldalán álló betonkorlátra, ne lássák, hogy sírok. Lassan megnyugodtam. Felmentem a lépcsőkön, be a temető kicsi lécezett kapuján. A síremlék a bejárattól a harmadik, az út felől a második. 2 × 2 méteres betonlapján kettős öntött vaskorlat van. A négy sarkán virágtartók betonból.

Szép napsütéses idő van. A levegő éles, de nem hideg, mint a nyári hónapokban a Fogarasi-hegység gerincén. A viragkoszorút rákötöttem a síremlékre, aztán leültem a vaskorlátra, és megettem a kenyeret. Nagyon éhes voltam.

FÉLÚTNÁL VAGYOK!

A négy virágtartóból maréknyi földet gyűjtöttem, és a helyére beszórtam az otthonról hozottat. Ennek megvan a helye odahaza. Hiányzik onnan egy marék dardzsilingi föld. 

A temető nagyon szép helyen fekszik. Az angolok több mint két évszázaddal ezelőtt jól megválasztották halottaik örök pihenőjét. A hegygerinc éppen itt, a tető közelében hajlik kissé délre, így a temető teraszairól vissza lehet látni a városra. Panorámás, lenyűgöző látvány a teraszosan épült Dardzsiling. Baloldalt, az úton túl mély völgykatlan, 35-40 fokos szögben lejtő hegyoldal, idefent teaültetvények, tisztások, épületek, lennebb erdő. A túloldalon valamivel magasabb hegynyereg. Ott jön át az út és a keskenyvágányú vasút Sziliguri felől.

(...)

Április 5.

Parsad és az édesapja reggel bekísértek Udipibe, és megvárták, amíg az autóbusz elindult velem az újabb célpont felé. A Jog-vízeséshez tartok. Nincs messzire, alig 200 km, de ezúttal nem expresszkocsival utazom. Lépten-nyomon megállunk, az utasokat a vezető csak úgy, az út széléről gyűjtögette össze, és bárkinek bárhol megállt, ha az le kívánt szállni. Reggel kilenckor indultunk, de mire a forróság idelent elérte volna a tetőfokát, mi már a hegyek között jártunk, 1500-2000 méter magasságban. Újra a nyugati Ghátokon kellett átvágnunk. Szépek ezek a hegyek. Többnyire lomblevelű erdők borítják, elszórtan kisebb-nagyobb falvak a tisztásokon és a fák között is. A levegő kellemes, nem olyan forró, mint odalent, az alföldön.

Egész délelőtt a Nyugati-Ghátokban tévedezett az autóbuszunk. Fel-le, jobbra-balra, állandóan csavarodott valamerre a meredeken kígyózó, keskeny aszfaltcsík. Délben egy útszéli fogadó előtt hosszabb időre megálltunk, és kalauz, sofőr, utasok, mindannyian teletömtük magunkat növényfélékkel, mondván, hogy megebédeltünk.

Szágar városkánál újra leértünk a hegyekből, így ismét India belsejébe kerültem. Ugyanitt egy hirtelen záporeső, amolyan trópusi vízözön is elkapott, és több mint egy órát ömlött a víz odafentről olyan sűrűn, hogy az autóbusszal meg kellett állnunk, míg megcsendesedett.

Szágarban már vasútvonal is van. Ez a továbbiakban közel 20 km-en elkísért, de ott, Talguppánál végleg elmaradt az út mellől. Ismét bekanyarodtunk a Nyugati- Ghátok közé. Innen már csak 16 kilométernyire vannak a Jog vízesések.

Egy ideig felfelé kapaszkodtunk, aztán az út meredeken kezdett lejteni. Ezeknek a hegyi utaknak általá- ban nagyon keskeny az aszfaltozott, járható részük. Az egyik éles kanyarban – mivel a vezető fekete legény túl szabadjára engedte a kocsit – hajszál híján összeütköztünk egy felfelé kapaszkodó, színültig telezsúfolt autóbusszal. Alig 10 cm-re állt meg egymástól a két jármű és... mindenki elkezdett nevetni. A sofőrök is. Mifelénk ilyen esetben a két tábor acsarkodni szokott egymásra, már ha egyáltalán szóhoz tudnak jutni az ijedtségtől. A két kocsi visszatolatott, aztán egymásnak integetve vidáman indultunk tovább.

Este hat óra körül végre megérkeztünk a Jog vízesésekhez. Több mint kilenc órát ültem, zötyögtem ebben a rozzant favázas buszban.

Egy éles kanyar után előtűnt a 253 méter mély sziklahasadék. Szinte kútnak is nevezhetném, olyan hirtelen és mélyen szakad be az egyébként enyhén hullámos fennsík szélén. A Saravati folyó három ágra szakadva zúdul le a mélységbe, három tavat alkotva odalent.
Sötétedés előtt még sikerült néhány fényképfelvételt készítenem, aztán érdeklődni kezdtem a visszautazás lehetőségeiről. Kiderült, autóbusz már csak a következő nap indul. Nem is bántam nagyon, így legalább még holnap is lesz időm itt sétálgatni, jobban körülnézni.

Az egyik hindu fogadóban megvacsoráztam, aztán szállás után kezdtem érdeklődni. Van itt turisták számára szálloda európai kényelemmel is, de azokat az árakat nem nekem találták ki. Majdnem hússzorosa lenne a hindu típusú étkezésnek és alvásnak. Sikerült kilenc és fél rúpiáért kialkudnom egy kilenc négyzetméteres, betonpadlós szobácskát. Az égvilágon semmi nem volt benne, csak a plafonról fityegő egyetlen szál villanyégő. Végül sikerült még – az ár emelése nélkül – egy vékonyka matracot és egy lepedőt is kikunyerálnom.

(Jakabos Ödön: Indiai útinapló, Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1983.)

Megjelent a cimbora 2017/4-es számában