A napokban beszélgettem egy lánnyal, aki azt mondta, azért tanul gyógypedagógusnak, mert imádja a gyermekeket, és a legtöbbet szeretné adni magából azoknak, akiknek szükségük van a segítségére. Hirtelen „beszkennelte” az agyam az ismerős gyermekeket, serdülőket, kamaszokat, fiatalokat, és a sok normális gyermek közül egyet sem talált, akinek ne lehetne szüksége ennek a fiatal lánynak a figyelmére, mosolyára, kedvességére, szeretetére.

Különben is, ki a normális? Az, akivel szemben – csupán azért, mert látszólag nem lóg ki olyan nagyon a sorból – mindenféle követelményeket támaszthat a társadalom, s akit folyamatosan alávethet olyan teszteknek, amelyekből leginkább az derül ki, hogy az illető személy mit nem tud? Az a normális, aki nem igényel különleges bánásmódot, és fogösszeszorítva végigcsinál mindent, amit „kell”, amit elvárnak tőle? Aztán egy idő után felébred, hogy a szíve teljesen megkeményedett, különféle súlyos betegségekben szenved, életkedve és életereje nulla. Mikortól kezdve lehet azt mondani valakiről, hogy különleges bánásmódot igényel? Én azt mondom, mostantól. Hogy te is, kedves, fiatal barátom, különleges bánásmódot igényelsz. Igényled a figyelmet, azt, hogy naponta legalább egyszer valaki teljesen őszintén, szemedbe néző figyelemmel megkérdezze: hogy vagy? Fáj-e a kicsi szíved? Miért vagy szomorú? Hogy van a te zsenge lelked? Igényled-e azt, hogy tudjanak rólad, hogy számbavegyenek, hogy életed ne csak egy ide-oda lipinkázó falevélnek érezd, hanem érezd benne a fa erejét, a gyökereken keresztül áramló folyamatos életet, a gyümölcs ízét, a földre szálltában tápanyaggá válást, érezd a lipinkázó falevélben a teljes ciklust? Hogy nincs vagy nem mindig van, aki ebben segíthet téged, mert a szülők alig érnek rá szuszogni, mert a barátok elvannak a maguk bajával, mert a tanárok is csak emberek, akik gyakran kinyiffannak vagy belefásulnak a munkába? Ez így van, szinte soha nem akad, aki észrevenné, hogy különleges bánásmódot igénylünk. De mit lehet akkor tenni? – hümmögök veled együtt. Talán azt, hogy egy picit kinézek fejem két ablakán, s megszemlélem, vajon a körülöttem élők is pont úgy különleges bánásmódot igényelnek-e, mint én, de ugyanúgy, mint az én esetemben, a többiek – s ebben a kupacban magam is benne vagyok – nem veszik ezt észre? Vajon a szüleimnek, akik alig érnek rá szuszogni, fáj-e néha a szívük? És barátaim zsenge lelke hogy van? És vajon a tanárokat, akik gyakran kinyiffannak és belefásulnak a munkába, néha megkérdi-e valamelyik diákjuk őszintén, szembe néző figyelemmel, hogy hogy vannak?

Sok minden abból, amit szeretnénk, nincs, de ez nem jelenti azt, hogy nem is lehet. Állj neki, és kezdd megteremteni azt, amire vágysz, amire szükséged van. Kezdheted azzal, hogy azt nyújtod a másiknak, amit te szeretnél kapni, és előbb-utóbb te is ezt fogod visszakapni. Lehet, hogy nem ugyanattól a személytől, sőt, nagy valószínűséggel nem ugyanattól, de pont ettől az érdekes áramlástól lesz az élet színes, fényes, izgalmas kaland.

Megjelent a Cimbora 2013/7-es számában