– No, nem volt igazam – sóhajtott a mélakóros betörő –, ettől még maga a nagy szlovák miniszterelnök is táncra perdülne, jobban tennék a számító magyarok, ha ilyent itatnának vele és nem holmi alapszerződésekkel és emberi jogokkal etetnék.

– Na jó – nézett szigorúan bárónk a széken elterpeszkedő s borát lehunyt szemmel, elégedetten szopogató betörőre – elmondod végre a történet végét vagy nem? Mit írt, miről írt nagyatyád a hotelben?

– Hát ez az, ezt senki nem tudta meg, mert a CIA, a KGB, a Moszad emberei vagy a nagy német színekben újra aktivizált Stasi-ügynökök, a rendszerváltozást megúszó román szekusok, de az is lehet, hogy a palesztin kémek vagy a kínai, koreai, netán szingapúri ügynökök ellopták a szállodai szoba szekrényéből. A grószfater ugyanis nyugalomba vonulva eltökélte, hogy végre leleplezi a világot uraló fegyverkereskedelmet, de mielőtt kinyithatta volna száját a sajtóértekezleten – minden sínre volt már téve, meg volt szervezve – kéziratát ellopták, ő pedig, szegény, golyót kapott a tarkójába. Nyilván ő nem volt mesehős, mint én, el is patkolt, temetésén ott könnyezett minden törtető kasszafúró és nagyralátó titkos ügynök. Nyilván Rehovác is odament könnyezni, gondolta, engem ott talál, de én se ma estem la a falvédőről, álcáztam magam, de kitalálod, kit alakítottam éppen, kinek a bőrébe, álruhájába bújtam, én fizetem a következő somlói furmintot, a negyvenhetes évjáratból, akkor olyan szomorúak voltak a magyarok a jaltai, a párizsi és mit tudom én, milyen konferenciák miatt, hogy a negyvenhetes évjárattól még a nagy román kondukátornak is meglágyult volna a szíve, ha ivott volna belőle és ha lett volna neki olyan, s bánatában visszaállította volna a Bolyai-egyetemet, az erdélyi magyarok álmát.

– Rehovác üldözőjének álcáztad magad – nevetett a báró.

A betörő felállt, megrendelte a bort, s tisztelettel tekintve a báróra kezet akart csókolni neki, Münchhausen pedig már-már azon a ponton volt, hogy elmeséli, hogyan mászott fel babindán a holdba, megelőzve évszázadokkal az amcsi űrhajósokat, de a pislogó betörő folytatta.

– Rehovác nyilván úgy megijedt tőlem, ahogy meglátott, hogy menekülni kezdett, s a temető kapujában a virágot szedő leányok között egyenesen igazi üldözője karjaiba futott, aki viszont úgy meglepődött, hogy hanyatt esett, s így, fektéből lőtt Rehovác után egy sorozatot uzijából. Három golyó érte az én balszerencsés üldözőm tüdejét, de mégis rendületlenül jött utánam, mintha zsinóron húzták volna. Persze nem bírta az utat, pedig direkt élveztem, hogy úgy eltűnök az óperenciás-tengeri ködben, mint az a bizonyos mesebeli beteg szamár. Így visszatértem a mélabús tornyok városába, hadd szaglásszak nagyatyám memoárjai után. Lehetetlen, gondoltam, hogy az előrelátó, bölcs öreg valahol ne helyezett volna biztonságba számomra egy másodpéldányt. De nem volt időm sokáig kutatni, mert Rehovác belázasodott. Szegényt az invalidusok ingyenkórházában ápolták. Ott könnyeztem ágya mellett, s éreztem, fölöttem is eljárt az idő. Elhatároztam, átugrom Grönlandra, én is látni akartam volna még halálom előtt Kékszakáll emlékét, az északi fényt. Csakhogy mindehhez pénzre volt szükségem. Feladtam a nikotinista és antinikotinista lapokba egy apróhirdetést: „Jól szituált stb. úr keresi megértő élettársát. Előnyben ötven és a halál közti fiatal lányok, arany fülbevalóval. Ehhez merő babonából ragaszkodom. Ismertetőjelem hercig forradás a bal szem felett. Idő reggel négy és öt óra között a parlament előtt. Mivel kocsim javítás alatt áll, hozza magával személygépkocsiját is.” Hát, báró uram, a szent sírhoz nem vándoroltak annyian, mint hajnalban a parlament elé. Szerencsére az első háromnak helyből kiadtam az útját, s ők sértődötten távoztak is, akkor még nem tudták, hogy fülbevalójuk nélkül. A negyedik százhuszonhárom éves barna kislánnyal (foga az nem volt, de fülbevalója és Cadillacje igen) én távoztam. A sarkon kiszálltam cigarettáért. Grönlandból írtam neki, ne várjon, ilyen az élet. Föladtam egy apróhirdetést, elveszett vagy hibás atombombákat keresek jutányos áron. Gondoltam, csak kapok egy bombát, és elvihetem magammal az Északi-sarkot. Így a nevem is fennmarad az utókornak, ha én apró darabjaimban vissza is hullok. Az a görög – a neve momentán nem jut eszembe! – még megengedhette magának ama gesztust, hogy felgyújtson egy templomot. De azóta sok madár belehullott a Holt-tengerbe. Ha én felgyújtok egy templomot, legfeljebb diliházba utalnak. De egy sarok, pláne északi, az egészen más. És ezt a vakító elképzelést Rehovác hebehurgyán és meggondolatlanul húzta keresztül. Megszállt a szerencsétlen egy eszkimócsaládnál, hűlt helyem is melegebb volt, mint a többi, jégből való ágyak, de hát le volt gyengülve – a tüdőlövés az tüdőlövés –, s nem bírt eleget tenni népszokási kötelezettségeinek a háziasszonnyal szemben, aki mellett pedig Greta Garbo boszorka volt, én mondom... Mielőtt a sértett házigazda kinyírta volna, én fúrtam egy lyukat a jégbe, s átmentem Nyárittyomba. Rehovác mindenütt utánam. Aszaltuk a jeget, ő persze csak másodaszalást végzett a két diplomájával, sokáig nem tudott szégyenkezni sem, mert beesett a lyukon a sarkról Nyárittyomba az ő üldözője is kelepelő uzijával. így nem volt időm megfigyelni az én detektívemet, pedig kíváncsi voltam rá, hogy néz ki a kórházi kezelés, valamint az eszkimó asszonnyal való balszerencsés együttlét után. Arra gondoltam én, az érzelgős marha, hogy fátyolt boríthatnánk a múltra s barátok is lehetnénk. Ha én irányítanám, úgy ott hagyhatnánk gonosz lelkű üldözőjét, mint valamikor Szent Pál az oláhokat.

– A csuklóját, Szilárd úr, csak semmi elérzékenyülés – üvöltötte valaki borízű hangon, mintha repedt fazekakat vert volna egymáshoz a huzat egy düledező kamra falán, s a meglepett Münchhausen szeme láttára egy kicsi, kövér, esőköpenyes pasas bilincseket rakott a sóhajtozó betörő és bérgyilkos csuklójára. Szilárd Izidor nem szólt, némán meredt a bejárati ajtóra, ahol egy szakállas, hatalmas termetű férfiú tűnt fel uzival a nyakában.

– Az üldözője, drága Rehovác úr, meneküljön amíg nem késő – suttogta.

– Csak semmi pánik – vigyorgott a detektív. – Lesz még kutyára dér, lesz még szőlő és lágy kenyér.

– De nem nekem – omlott össze a betörő, mire a fekete férfi sztentori hangon kezdett üvölteni, felváltva csapkodva a detektív és Izidor hátát lapátkezével.

– Az ötleteid, édes Izidorom, azok milliókat érnek. Itt a nagyapád kézirata, megyünk a sajtóértekezletre, hogy leleplezzük a fegyverkereskedőket, akik példátlan mohóságtól vezérelve gyermekeket és ártatlanokat gyilkolnak meg szerte a világon,

– De akkor miért bilincseltetek meg?

– Hogy meg ne szökj, miután elloptad a kéziratot – nevetett a detektív, s meghívta Münchhausent is a sajtóértekezletre.

– Egyetlen feltétellel – somolygott a báró. – Ha elárulják, hol volt a kézirat.

– A nagyapa által beszerzett többi kézirat között, az irattartóban! Rá volt írva: Szilárd Barnabás Bendegúz költeményei. Nyilván undorodva dobták félre a sokat próbált ügynökök, én viszont tudtam, mindent a legnyilvánvalóbb helyen kell keresni...

– Miért éppen azt? – nevette el magát a báró.

– Mert abban az évben a bécsi döntés tiszteletére nemcsak a napsugarak és a nap melegét éjszaka visszasugárzó vulkanikus eredetű sziklakövek érlelték a szőlőket, hanem a fellelkesült magyarok tekintete is. Ezért tudvalevőleg a negyvenes évjárat a legtüzesebb, még a falábú bosnyákok is táncra perdülnek tőle.

Münchhausen felemelkedett ültében és intett a csinos pincérnőnek, hiszen most már tényleg kíváncsi lett a betörő történetének a végére.

Megjelent a Cimbora 1998/1-es számában