Délután, napsütésben sétált a hatalmas tornyokat figyelve –  feltűnt neki, hogy ebben a városban mennyi torony van – s egy öregedő, fonnyadt almára emlékeztető virágárusasszony szólította meg.
– Veszel virágot, ó uram. Vegyél virágot! A legszebb ajándék a virág!
– Egy feltétellel – nézett a báró komoran az öregasszonyra, s megcsörgette zsebében az aranyakat. – Ha mesélsz nekem a városodról. Ha történeted megtetszik, minden virágodat megveszem.
És a fogatlan szájú, hamiskásan mosolygó virágárus öregasszony – akivel fiatalon talán egy hídon találkozott kalandozó hősünk, amikor a felkelő nap fényében hihetetlenül gyönyörűnek tűnt, olyan szépnek, hogy máig nem volt képes elfelejteni –, mesélni kezdett:
– Hol volt, hol nem volt, az Óperencián innen, a meséken túl, ott ahol a kurta farkú malac túr, egy város. Arról volt nevezetes, hogy egyetlen temploma sem volt. Lakói boldog semmittevésben vagy ép ellenkezőleg, szorgos munkában töltötték napjaikat, ugyanúgy mint máshol, csak épp templomba nem jártak, csak épp az Istenhez nem imádkoztak, talán épp azért, mert akkor még nem tudtak róla semmit.
Egy napon, talán éppen tél volt, báró úr és hófúvások pörgették szorgos gesztenyeárusok kályháinak füstjét, keresztes lovagok törtek be a városba. Talán épp a Szentföldre indultak – folyt évszázadokig a csatározás a Szent Sírért – s hirtelen fedezték fel maguknak ezt az akkor még tornyok nélküli gyönyörű várost. Kikiáltók üvöltöztek a piactéren. Mindenki halálbüntetés terhe alatt megkereszteltetik! – recsegték. Tilos volt csoportosulni az utcákon, hangosan énekelni, és betiltották az ebtenyésztők és a horgoló háziasszonyok klubjait is. A keresztesek – kitéve az ablakaikban gunnyasztó városlakók gúnyos megjegyzéseinek – letáboroztak a főtéren és vártak. Az idő pedig sorra karjaikba kergette a koplalást nem bíró városlakókat és a templomos lovagrend hős lovagjainak irányításával, a frissen keresztelt városi polgárok – az Isten kebelébe megtérő báránykák – hatalmas tornyokat kezdtek építeni. Szám szerint tizenhármat.
A messzi tornyok városában – mert hamarosan így kezdték nevezni a várost – a tornyok mellé természetesen templomok is épültek, és hódítani kezdett a szent kereszt.
Ám csoda történt. A megbabonázott tornyok ellenálltak. Nem tűrték a szélkakas helyén a keresztet. A dühtől remegő ősz szakállú templomos lovagok megátkozták a makacs tornyokat; habzó szájjal átkozta meg őket az idehívott, hajlott hátú főinkvizítor is, hogy ne legyen soha többé egyetlen nyugodt éjszakájuk. És szerelmesek lettek az átok súlya alatt a tornyok a Napba, aki csalafintán járja végtelen útjait az égi mezőkön, és szédíti a fülig szerelmes, helyükről mozdulni képtelen, érzelmeiknek kiszolgáltatott tornyokat. De éjjelre mindég szerelméhez szökik a csapodár Nap, a tenger fenekére. Húga, az ezüstözött fátyolba burkolózó Hold, rá se hederít a szomorú, epekedő tornyokra, hiún illegeti magát a smaragd tótükrökben, és meg van győződve róla, hogy a világon ő a legeslegszebb! A csalódott tornyok pedig szomorúak, és sóhajtozva könyörögnek a reggelre a tenger fenekéről az égre bűnbánóan mindig visszatérő Napnak, ennek a szélhámos, csapodár szépasszonynak. A Nap talán szánja is őket, búbánatos hódolóit, fűt-fát összehazudozik nekik, de estére mindent elfelejt, és újra szerelméhez vágtat a kék tenger fenekére. A kielégítetlen tornyok pedig nőnek-növögetnek bánatukban, hogy végre elérjék az eget, s mindörökre csapdába ejthessék hűtlenkedő szerelmüket.
Hát ezért nevezik a várost, ó, nagytiszteletű és nyitott erszényű gavallér, a Mélabús Tornyok Városának – fejezte be az öregasszony, s parányi batisztzsebkendőjével szarkalábakkal övezett
szeméből kitörölt egy könnycseppet. De Münchhausen nem felelt, a falnak támaszkodva állva aludt, és ifjúkoráról álmodott; ifjúkoráról, amikor szerelmes volt és bohó, és egy lánnyal azt játszották, hogy nem is emberek, hanem csodalények. A lány neve Tenyér volt, Münchhausen báróé pedig Pehely. Folyton erejével hősködött barátnőjének a magát tótükörben illegető, ezüstmosolyú, bárányfelhők fátylaiba burkolózó Holdnál is szebb Tenyérnek, aki meleg és lakályos szobácskájábán, a Zsebben látta vendégül őt.
Tenyér szép volt és hiszékeny. Persze, amint ez lenni szokott, annál kevésbé engedékeny. Szerette volna örökre foglyul ejteni az ő pitypangpelyhét. A báró ekkoriban még restelkedett folyamatos hazudozásai miatt, de természetének nem tudván ellenállni, újabb és újabb nagyralátó mesékkel mulattatta barátnőjét, aki mindent elhitt neki, de csak addig, amíg Vele volt, foglyul ejtve a Zsebben. Tenyér féltette Pehelyt a szelektől is. Pehely könnyű volt és bárminő csapodár szélnek azonnal a hátára szökkent. Szelek szárnyán szeretett ide-oda röppeni, virágról virágra szállni. Ő maga sem tudta, hol van az igazi otthona. Passzátszél volt a legveszedelmesebb. Forgatta és el-eleresztve aléltra pörgette a szédelgő Pelyhet, és mert szája füléig ért, az örömtől talán, hogy ilyen hódolója akadt, nem is akarta visszaadni Tenyérnek.
De Tenyér természetesen nem nyugodott. Szerzett egy lepkefogót, és lesben állva ejtette csapdába kódorgó barátját, a naiv Pelyhet. Mentolos cukorkát adott neki, hogy kiengesztelje, amiért csapdába csalta és úgy tűnt véglegesen foglyul ejtette a Zsebben...
Bármennyire is puha és meleg volt a Zseb, Pehely nem érezte jól magát, szabadságra vágyott, s kitalálta a Napban tanyázó Viaszbabát, aki gyönyörűbb volt még Tenyérnél is, mindig hárfákon zenélt és rengeteg szerelmes dalt tudott. A kíváncsi s talán féltékeny Tenyér, aki, mert szerelme elvakította, nem találta ki, hogy tulajdonképpen a Viaszbaba is Ő, merengő szemmel bújt Pehelyhez, levél bújik ilyen kedvesen levélhez, ha szellők verekednek, és kérte, árulja el, ki az a titokzatos Viaszbaba, de Pehely nevetett, és nem mondta volna meg soha. S csak az alkalmat várta, hogy egyszer amikor Tenyér majd nem időzik a Zsebben, kibújva újra Passzátszél ölelő karjaiban keressen menedéket...
„Talán ott tévedtem” – rezzent fel Münchhausen, és megvásárolva a virágárus asszonytól az összes virágot, szomorúan nézte az ódonságok városának mélabús tornyait.
„Mi lett vajon a Tenyér nevezetű szép lánnyal?”  – kérdezte mogorván önmagától a szívében, de erre már nem emlékezett, s a virágokból tizenhárom csokrot csináltatva utasította az öregasszonyt, küldje el testvéreinek, a mélakóros tornyoknak, majd elment a dolgára...!
 

Megjelent a Cimbora 1996/5-ös számában